Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: TÍZ RÖVID FEJEZET A KOZMIKUS KÖLTŐRŐL
Voltunk, mielőtt éltünk?
Voltunk.
Hogyan volt?
Feketén hullámzott a lét, anyánk szíve alatt feküdtünk. Hogyan feküdtünk? «Fejemhez emelt karokkal, halántékom mellett az öklöm - »
Úgy volt, ahogyan élünk, - ahogyan vagyunk, azóta is, sokszor:
Óh sok-sokezerszer azóta,
Hogy odakünn az ég sulya nyom,
A föld fele görnyeszt roppant kupolája,
Hogy roskadtan lapúlok alája
S úgy nyugtatom, alva, a karomon
Lankadt fejem éjjelente
Halántékom mellett az öklöm -
És leszünk, ha meghalunk?
Leszünk.
Ne hidd, hogy ez az éjszaka örök! Csitt, tente magzatom, tente - lágy a földanya méhe, puha ágy annak, aki aludni vágyik... asszony, kedves, ne fektesd hát keresztbe karjainkat a szívünk fölött!
A kar nehéz; nyomná a mellet; rossz álmaim lennének -
Rossz álmaim lennének azalatt,
Míg fekszem a vaknappalu föld alatt,
S míg vissza nem pattanok a csillagos égnek:
Fejemhez emelt karokkal,
Halántékom mellett az öklöm -
Öröktől fogva örökkön.
Az ég súlya, roppant kupolája... vaknappalú föld... visszapattanni a csillagos égnek... örök idők... emberke, kis ököl a nagy fej mellett... ez a költő Napokban és Földekben, életekben és halálokban gondolkodik.