Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
A Lilla-történet irodalomtörténetünk romantikus hagyományához tartozik, akár Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza története vagy Petőfi egész élete. A magyar multból oly kevés nevezetes szerelmi történet emléke maradt meg, hogy az a néhány, amit mégis tudunk, folyton izgatja a fantáziákat s csábítja a multban anyagot kereső írókat. Csokonaival is többen tettek már kísérletet novellában, szindarabban s a hagyományban némi relieffel bíró kép maradt a költőről és Lillához való szerelméről. Ennek a képnek a kereteit megtartotta
Csokonaival nehezebb volt elbánnia. Az anekdotikus Csokonai-hagyomány egy része szereti a költőben a peregrinus-vonásokat, a nyugtalan, borissza, tréfaszerző kóbor diákot hangsúlyozni. A másik rész éppen Lillával való kapcsolatban a szentimentális vonásokat emeli ki benne. Az irodalomtörténet pedig mind a kettővel ellentétben a komoly művészi ambíciót, a tudós esztétikai műveltségre való törekvést méltatja elsősorban, Lillával való szerelmi ügyének nem tulajdonít élete folyásában túlságos jelentőséget, az egész történetet elprózaisítja azzal a megállapítással, hogy Csokonai szerelme egyoldalú volt, Lilla, illetőleg Vajda Juliánna csak éppen tűrte a nem szép külsejű, nagyorrú és garastalan szegény költő udvarlását, maga nem szerette és ha nem is szerelemmel, de szívszakadás nélkül ment Lévai Istvánhoz, a gazdag gabonakereskedőhöz. Más szóval élve, Lillának legfeljebb flirt volt az, ami Csokonainak poétai nagy szerelem.
Ezeket az elemeket érdekesen és teljes szabadsággal szőtte szinpadi alakká Csathó Kálmán. Megtartotta, ami értékesíthető, a többit céljai szerint átformálta. Csokonaiban két fő lelki motívumot mutat fel: a nemzete közömbössége miatt némává tett, az éltető nyilvánosságtól elzárt költő keserűségét és javíthatatlanul reménykedő optimizmusát, amely mindig túlozza a számára nyiló kicsiny kilátásokat, akár nagyúri mecénásról, akár lapalapításról van szó. Az előbbi motívum egy szép jelenetben fejlik ki teljesen, az utóbbi döntő fordulatot ad a darabnak: Lillát az a félreismerés kényszeríti a szakításra, hogy ebből a fantaszta poétából nem lehet rendes, a polgári életben boldoguló, férjnek való ember. Ezek a motívumok azonban nincsenek szorosan összeszőve. Csokonai alakja nem tud határozott reliefet kapni. Jóval több annál a tenorista-figuránál, amilyennek Csokonait elképzelni szeretik, de kevesebb egy egységes emberi karakternél. Az alaknak ebben a megbontásában része van annak is, hogy a darab írója kelleténél több irodalomtörténeti adalékot vett fel a cselekvénybe és dialógusba is s ezeknek fő része nem olvad bele a szükséges hőfokon az alakokba. Csokonai szavalásait a nemzeti literatúra fontosságáról kissé sokalljuk, fölöslegesnek tartjuk, mert nincs rájuk okvetlen szükség, a költő helyzetét ezek nélkül is megértenők s együtt tudnánk vele érezni.
De a darab középpontjában nem ő van, hanem Lilla. A komáromi szép polgárlány, akit a hirtelen fellobbanó szenvedélyes szerelem életre szóló konfliktusba sodor. Szereti a költőt, de nem tud szerelméért sem kiszakadni a maga életformáiból, amelyeket egyedül lehetségeseknek tart a tisztes, anyagilag megalapozott polgári életből. Szenvedélyes teremtés, erős érzéki lángok csapkodnak ki belőle, de a kalandra nem bízza rá életét. Testébe felszívódva élnek benne fajtájának és korának szigorú erkölcsei, nem tudja kitépni őket, inkább a szerelmet fojtja el. Jellemrajzában Csathó finom tapintattal oldott meg egy nehéz írói problémát. Nem ábrázolta Lillát sem túlságos józannak és polgáriasnak, ami érdektelenné tenné és nem higította szentimentálissá, ami aztán még érdektelenebbé tenné. Törékeny, finom testébe nagy passzív asszonyi erőt oltott s ezzel megnyerte a csatát. Megmutatta, hogy Lillának igaza van, Csokonai férjnek csakugyan lehetetlen, a felhőkben jár biztosan, a reális élet talaján csak botorkál. Erre a felismerésre nemcsak Lillát vezeti rá, hanem a nézőt is s ezzel szolidárissá teszi a közönséget Lillával. S megmutatja Lilla szenvedését az elfojtott, de halhatatlan szerelem miatt. A gazdag gabonakereskedő jómódban, kényelemben élő felesége boldogtalan, szenved a költő feledhetetlen emléke miatt, egy utolsó, elkésett titkos találkozáson elárulja ezt a szerelmét s aztán elbúcsúzik a költőtől örökre. Az a lobogás, mely benne volt Lillában már előbb is, a heves érzéki vágy ebben a jelenetben fojtottan és csapkodva szakad ki Lillából s a boldogtalan nő tragédiája felmagasztosul. Lilla alakja s különösen a harmadik felvonás szép jelenetei Csathó Kálmán eddigi írói pályájának legjobb alkotása; mert az egyszer nem játszik a témájával a közönség szórakoztatására, hanem megragadja erősen és mélyre markolva s olyasvalamit hoz ki, amit erősen átérzett.
Csathó szindarabjának és regényeinek sikerét eddig a kellemes, eleven miliő-rajz szerezte meg. A vidéki magyar levegőt kitünő alakokban és jelenetekben tudta szinpadra hozni, keserűség nélküli, elmés malíciával. Ez megvan a Lillában is; a komáromi főkötő-csinálónő szobájában megforduló emberek teljesen kihozzák a régi magyar kisvárosi élet hangulatát, - legkevésbé elevenek köztük azok, akik irodalomtörténeti reminiszcenciákat képviselnek. De az olyan alakok, mint a poétázó, szerelmet közvetítő, de azért polgárian józan főkötő-csinálóné, a derék s a maga módja szerint finomérzésű Lévai, a pletykáló vénasszonyok csoportja, megmutatják az író kitünő genre-érzékét s néhány jó szinészi alakításra adnak alkalmat. Apró szinpadi ötletek tarkítják a cselekvényt és némi mozgalmat hoznak kissé lassú menetébe. A kompozíció most is inkább regényszerű, szétteríti, nem tömöríti össze az eseményeket s az érdeklődést inkább Lilla alakja és az egyes jelenetek mozgása köti le, mint az egész cselekvény.
Nagyszámú szinész mozog a darabban, nagy szerep azonban csak a