Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
Nem hiszem, hogy a magyar drámaírást valami olyan válság emésztené, mely speciálisan csak itt dúl minálunk. Válságban van az egész világ irodalma és az egész világ egész művészete. A művészet nem lehet meg udvari levegő, vagy művelt, gazdag polgárság nélkül, mert a művészt nem népek, hanem a mecénások éltetik. Szinházról lévén szó, például említem a modern szinházi kultúrák csúcsát, a cári Mária-szinház, a Sztaniszlavszkyék és a Reinhardt eredményeit, amelyek cár, illetve gazdag és rajongó magánosok nélkül sohasem lehettek volna. A művészet atmoszférája nem a harc és nem a forradalom, mert ezek túlságosan a pénz és a gyomor problémáiból erednek és soha még háború és forradalom stimulálólag nem hatottak a művészetekre. Ezeknek bizonyos állandóság az elemük, az emberi gondolkodásnak az a stabilizáltsága, amely a közönség lelkében előtérbe engedi nyomulni az altruisztikusabb vágyakat és a művészetben kifejlődni engedi azt a magas akadémikus kultúrát, vagy azt a nyugtalan haladásvágyat, amelyek a művészet konzervatív és radikális életformáit kiteljesítik. A művészet előkészíthet háborút és forradalmat radikális nyugtalankodásával, de amint a háború, vagy a forradalom valósággá lett, tehát gazdasági és társadalmi és kenyérproblémák tudatosodnak a tömegekben, a művészet rögtön elveszti kultúráját, s az akadémia szentimentális giccsé, a progresszió hivatalos propagandává demokratizálódik.
Király és gazdag polgár kell a művészetnek. A tőke és a munkás nem lehet mecénás, mert ezeket nem altruisztikus finomultság, hanem durva, nyers egoizmus választotta ki. Ma nincs király és nincs gazdag polgár, nincs, aki a hatalom és a kenyér pillanatnyi konkrétumain túl lelki, kozmikus és humanisztikus vonatkozások átélésére ráérne és a hirtelen föltörő tőkés egész napi kíméletlen marakodása után a langyos érzelmesség kielégülését keresi, a proletárnak pedig nincs más érdeklődése, mint az osztályharc. Sem a tőke, sem a ploretariátus nem lehet mecénás, mert lényegük a művészietlenség, a gazdasági harc prózája. Az ő művészetük a film és a vitairat és a mai dráma ennélfogva vagy csillapítóan szórakoztató giccs, vagy a Piscator dühös népgyűléshangján elbőgött persziflázs. Amik közbül vannak, az úgynevezett irodalmi kísérletek, azok jórészt visszhangtalanok és előbb-utóbb a filmszerűség, vagy az osztályharcos propaganda felé kénytelenek orientálódni.
Nálunk talán azért súlyosabb a helyzet, mert nekünk sem tőkénk, sem erős proletariátusunk nincs, nincs tehát az a két erő, mely a hatalmasabb országokban legalább művészietlen szinházat éltet. A mi drámaíróink tehát még mindig a háborúelőtti polgári ideológiákban vergődnek, mert valamelyes publikumuk mégis a polgárság maradékából kerül ki. Hiábavaló itt minden kesergés: a magyar drámaírás gazdasági okokból nem képes a modern külföldi szinházakhoz művészietlenedni, de művészi szinvonalát se tarthatja fenn kulturált polgárság híján. Sorsa a tőkés és munka harcának világalakulásától függ. Ha sokáig tart a ma forró forradalom, akkor a mi társadalmunk is előbb-utóbb belesodródik a propagandának és szentimentális kielégülésnek ebbe a kizárólagosságába és nálunk is lesz amerikai és francia giccs és lesz Piscator, Pitoyeff, Meyerhold és Tayrof. De lehet, hogy a társadalmi forradalom valamely nyugvóponton stabilizálódik, s akkor a mi polgári dramatikusaink erőtlen vergődésükben talán a háborúelőtti, művészi drámát őrzik és mentik át abba a korba, amidőn megint király lesz és gazdag burzsoázia és a művészet megszabadulván a szórakoztatás és a hitviták szolgaságából, ismét differenciált lelki szükségletek kielégítője lehet.