Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
Minél közelebbről érdekelnek, annál kevésbé vállalkozhatom most a Nyugat kérdéseinek csak valamennyire is átfogó, teljességre számot tartó megbeszélésre. Csak néhány megjegyzést vetek papírra: talán sikerül ezzel is gyarapítanom a matériát.
*
Kik a magyar dráma válságának okozói? (Ez áll a kérdőíven.) Az írók? A szinházigazgatók? A kritikusok? A közönség?
Felelet: Az írók. A szinházigazgatók. A kritikusok. És a közönség. Külön és együttvéve is, az egymásra gyakorolt kölcsönhatásban.
*
Az írók.
Őket terheli a legkisebb felelősség. A szerencséjéért ugyanis senki sem felelős.
Az írók ma is körülbelül ugyanazt a magyar drámairodalmat csinálják, amelyet azelőtt. Talán csak éppen az a baj, hogy nagyon is: ugyanazt. De a magyar írók nem hanyatlottak. Csak mostanában kevesebb a szerencséjük.
Mert miben is áll ez az úgynevezett válság? Mindössze abban, hogy az utóbbi években kevesebb magyar darab került exportra. Tehát kevesebbnek volt szerencséje.
Ilyen értelemben nincs is válság, mert a magyar drámairodalom átlaga azelőtt sem volt értékesebb, mélyenjáróbb, nemzeti potenciákkal teljesebb, mint ma. Csak elszigetelt jelenségek akadtak itt-ott, egy-egy drámaíró, helyesebben: egy-egy dráma... nem is egy-egy, csak kettő, vagy három, vagy négy.
A magyar drámairodalom, mint gyüjtőfogalom, azelőtt is csak kis részében jelentett mást, mint az ügyes és fürge darabok egy csoportját, amely sikerrel állta a versenyt a nemzetközi termelésben.
(Különös nép vagyunk. Mázsás súlyokat viselünk és egyszerre csak megnyerjük a ping-pong világbajnokságát. Ma vagyunk a ping-pong bajnokok. Nem érdekes? Nem gúnyolódom. Teljesen átérzem, hogy ezt a győzelmet is meg kell becsülnünk. Sőt, bevallom, hogy jóleső, majdnem büszke érzéssel olvasom itt a messze Berlinben, hogy a még messzibb Stockholmban a magyarok vitték el a ping-pongverseny összes pálmáit.)
Mázsás súlyokkal terhes a magyar élet és a magyar drámairodalomban nyoma sincs a magyar és általában az emberi problémáknak. Még a háború egész világtragédiája is csaknem nyomtalanul múlt el a magyar dráma felett, ami alatt nemcsak azt értem, hogy nem íródtak háborús darabok, hanem sokkal inkább azt, hogy az egész világtragédiából semmi élmény nem rakódott le, nem szívódott át a magyar dráma gondolati és érzelmi matériájába és hogy úgy mondjam: idegéletébe. (Bárcsak az egyes ember és az egész háborús generáció idegélete is olyan könnyen-léhán le tudná rázni magáról ezeket az élményeket, mint a magyar dráma!) Ismétlem, itt nem holmi háborús tragédiákra gondolok, hanem azokra a csaknem tudatalatti elváltozásokra, melyeknek még a legvidámabb játékokban is nyomot kellene mutatniok...
A magyar dráma - túlnyomó részében - valami furcsa elefántcsont-toronyban él és szaporodik, de nem a választékosság, hanem a siker fanatizmusában. A siker receptjei szerint készülnek itt valami furcsa lombikokban a magyar dráma homunkuluszai, melyek meglepően kevés közösséget tartanak az élettel.
A drámai termelés ma nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon krízisét éli. Talán csak Anglia és Amerika felől mutatkozik valami reménység. De az élettől, a ma problémáitól egyetlen náció drámatermelése sem esik oly távol, mint a magyaré. Nem, még a francia sem, még boulevard-termelés sem; de ezenkívül van ott, forr ott egy nagyon igéretes fiatal dráma is; ha még eddig inkább az irodalmat, mint a szinházat hódította meg.
A magyar drámának, amíg a siker receptjei szerint készül, egyre kevesebb lesz még a sikere is.
*
A szinházigazgatók.
Amíg - hogy milyen okokból, az nem ide tartozik - minden pesti szinház élete egy vagy két premier sorsától függ, az egész élete, az egzisztenciája, addig nem igen lehet a szinházigazgatóktól azt kivánni, hogy kisérletezzenek. Pedig ma, úgy tudom, ez még mindig így van. Azt lehetne követelni tőlük, hogy a «nagyobb haszonból» a művészetnek áldozatot adjanak le. De meg kell érteni, hogy a puszta élet nekik mindennél előbbrevaló.
De legalább a szinházigazgató
*
A kritikusok.
Csak a jóhiszeműekről beszéljünk. Arról a magyar kritikáról, amelynek az az europeizmusa, hogy korruptabb, mint a francia és gorombább, mint a német, itt ne essék szó.
A kritikának, amely a közönség ösztöneivel szemben talán nem is játszik fontos vagy döntő szerepet a könnyű és banális publikumdarabok sorsában, a mélyebben értékes és újszerű darabok front-áttörésében, igenis, elmellőzhetetlenül fontos a missziója. Ezek a darabok felkarolásra, szeretetre és megértésre szorulnak és csak a kritika legfeltűnőbb agitációja képes megnyerni számukra a közönség figyelmét és megértését.
A magyar kritikáról általában az a tapasztalatom, hogy inkább elméletben szereti és követeli az értékes és új irodalmat, mint gyakorlatban. Amikor, egy-egy jelenségben, szemben találja magát vele, megtorpan, ellene szegül. Nem próbálja meg, beleélni, átadni magát; régebbi beidegzettségével csak a diszharmóniákat érzi, a felborzoló hatást, mely nélkül pedig nem képzelhető forradalmi alkotás. Elfelejti, hogy ami valaha is újszerű volt, az sohasem gyakorolt teljesen harmonikus hatást még azokra a kevesekre sem, akik megértették.
Személyes emlékemet jelzem itt néhány darabcímmel: Obey és Amiel: «A mosolygó asszony»; Sarment: «Az árnyhalász», Raynal: «Az ismeretlen katona»... Ma már végképpen elkönyvelt nagy értékei az új francia irodalomnak; nincs szó róla, anélkül, hogy ezekről is szó ne volna. A pesti kritika - cum grano salis - visszautasította ezeket a darabokat, vehemensebben, mint akárhányszor a legsekélyesebb francia bohózatokat. Az «Az ismeretlen katoná»-t például remekműnek deklarálta nemcsak a francia, hanem a német kritika is, és két szezónon át dominálta a német szinpadot. A pesti kritika ezekben az esetekben a világhír presztizsének is ellene szegült; hogyan merjen a pesti szinházigazgató ismeretlen magyar szerzőkkel kísérletezni?
Arról, hogy az efféle darabok
A kritika jelentősége tehát az efajta daraboknál - minden tapasztalatom szerint - elvitathatatlanul nagy. Ha támogatására a szinházigazgató nem számíthat, akkor a közönségére még sokkal kevésbé.
*
A közönség?
Lásd a szinházigazgató és a kritikus fejezetét.