Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KÁRPÁTI AURÉL: A HARMADIK RÓMA
Az eszméknek az a gazdagsága, amely A harmadik Rómából árad, megért volna egy igazi regényírót. Költőt, művészt, aki nem magyaráz, fejteget, utal és kommentál, hanem - kinyilatkoztat. Sajnos, Ferreroban a történetíró aránytalanul erősebb a szépírónál. Már koncepciója is erre vall.
Amellett lépten-nyomon bántó primitívségek ütköznek ki a «regényrészekből». A mesét az író mindannyiszor megakasztja, valahányszor új alakot léptet fel s oldalszámra kezd informálni a belépő felől: ki ő, mi ő, merre van hazája, ki volt az apja, anyja, mit akar, milyen tehetségekkel megáldott, mely tökéletlenségekben leledző? Harminc-negyven figurát «hoz be» ilyen konferánsszal, ami végül bosszankodást kelt a legtürelmesebb olvasóban is. Aztán: mert vetélőjén sok szál keresztezi egymást, egy-egy mesefonalat kiszámítottan a «legérdekesebb» ponton szakít félbe, a jó öreg Dumas pére receptje szerint. Oliviero és Spinelli párbaj-jelenetét például ezzel a fejezet-véggel metszi ketté: «Odalépett hozzá a másik segéd és felhúzta jobbkarjára a könyökig érő kesztyűt; és miután Oliviero kipróbálta, hogy a keze jól mozog benne, kezébe adta a kardot.» Pont. És kezdődik az új fejezet: A gonosz Igazság továbbra is pokoli csapdákat állított a Logikának stb. A feldolgozott anyag s az előadásmód különneműségéből következik, hogy a könyv hatása, hatásának intenzitása is egyre változó, egyenetlen. Helyenkint izgatóan érdekes, akár a napilapok «szenzációs» tudósításai. Másutt viszont olyan rideg, fárasztó és szürke, akár a perrendtartás apróbetűs fejezetei. Az alakokkal ugyanígy vagyunk. Hol meglepnek szinességükkel, elevenségükkel, pár jellemző vonásba fogott plaszticitásukkal, hol szemünk láttára sápadnak el, hozzálaposodva a papiroshoz s puszta szimbólumokká merevednek a légüres térben.
Szeszélyből?
Félelemből?
Vagy - - kényszerűségből?
[+]