Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Jelentős munkák reprizének alkalmával mindenekelőtt az a kérdés izgat bennünket: mi van abban a műben olyan, ami túléli az időt, - remélve emellett, hogy nemcsak a költőről, de a dráma törvényeiről is sikerül valami lényegbelit megtudnunk.
Figyelemreméltó, milyen hatásosak maradtak az Ibsen-darabok, holott az eszméi ma már nem korszerűek többé; holott a kor szkeptikusabb lett és Ibsen legszemélyesebb gondolatának, melyet minden egyes darabjában variál: «hogy az életet az igazságra kell felépiteni» éppen annyi jelentőséget tulajdonítunk, mint az ellenkezőjének, «hogy az életet nem lehet az igazságra felépíteni, mert az élethazugság az élet szükségszerűsége» - ez a gondolat az, melyet Ibsen az ő véres önszatirájában, a Vadkacsában kifejez.
Nemrég Ibsennek azt a két drámáját láttam, amelyek a két ellentétes állítást a legnagyobb élességgel állítják fel: a «Társadalom támaszait» és a Vadkacsát.» Az egyik állítás éppen olyan elfogadhatónak vagy el nem fogadhatónak hangzik, mint a másik.
A Társadalom támaszaiban nincsen talán egyetlen jól megrajzolt jellem sem. A Vadkacsában mindenesetre ott van Hjalmar Ekdal mesteri figurája (melyet Bassermann nagyszerűen játszik). A fölületek embere, aki sohasem látja meg önmagát, milyen ő a valóságban, aki minden komoly dolog elől kitér és egy magasabb cél ürügye alatt minden igazi nehézséget kikerül. Egy ember, aki csupa gyöngeség, és ha ezt a gyöngeséget egy művésznél talán elviselhetőnek is találnánk, a művésziség megbocsájtató lénye nélkül csak komikusnak érezzük. Hjalmar Ekdal nem
A Vadkacsa meséje a következő: Egy férfi feleségül vett egy nőt, akinek férjhezmenetele előtt egy gazdag emberrel, mint annak gazdasszonya, viszonya volt. A gazdag férfi, aki (mint Ibsennél ez oly gyakran előfordul) a legalávalóbb tettek egész sorával szerezte vagyonát, továbbra is támogatja egykori szeretőjének családját. A gazdag ember fia, az ibseni ideális követelmény képviselője, felvilágosítja a férjet felesége előbbi viszonyáról; a férj megtudja, hogy a tizennégyéves gyermek is, akit idáig saját gyermekének tartott, nem az övé. Elhagyja a házat és elutasítja magától a gyermeket. A szegény gyermek annyira szívére veszi a szeretett apa kegyetlenségét, hogy önként a halálba megy, abban a pillanatban, amelyben világossá lesz, hogy a férj és apa nem bírja magát a megszeretett házasságból és apaságból kiszabadítani.
A Társadalom támaszainak a meséje a következő: Bernick konzul egyik Amerikába kivándorolt barátjára fogott egy tolvajlást, melyet sajátmaga követett el. A hamis váddal terhelt ember visszatér Amerikából és ettől fogva állandóan veszélyezteti a konzul exisztenciáját. A konzul ráveszi barátját, hogy térjen vissza Amerikába, még pedig a konzulnak a hajóján, amelyről tudja, hogy el fog sülyedni. Ugyanezen a hajón utazik a konzul fia is, ugyhogy a konzulnak bűneiért saját húsán és vérén kellene bűnhödnie.
Vannak
Az ősmese a Vadkacsában: Egy fiatalember azt hiszi, hogy jót cselekszik, ha ideáljait az életre alkalmazza, pedig az élet nem tűri az ideálok alkalmazását; az ideálnak kíméletlen keresztülvitele következtében emberek válnak boldogtalanná és egy ártatlan meghal.
A Társadalom támaszaiban: Egy ember, hogy gazságának nyomait eltüntesse, újabb gazságot akar elkövetni, gazságának tudóját el akarja veszejteni és ezáltal csaknem saját fiának okozza halálát.
Mindkét darabban érezzük a sorsot.
Sorsnak érezzük azt, ha valamely életben olyan értelem látszik rejleni, amely a világegyetem törvényeiből folyik. Bűnre bűnhödés következik és ha a bűnhödés megfoghatatlan összefüggések következményeként lép fel, ez annál inkább látszik megfelelni a világegyetem törvényeinek.