Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Gábor Ignác ilyen cimű legújabb munkája szerkezetében és némileg célzatában is emlékeztet az egyidőben annyira divatos diplomáciai
A Nyugat olvasói előtt a Gábor fölvetette verstani problémákat ismertetni, az ő kétségtelen nagy érdemeit méltatni fölösleges fáradság volna. Hiszen a Babits Mihállyal az “ütemelőző" körül folytatott polémiája - melyet könyvében elejétől végig reprodukál - pár év előtt a Nyugatban folyt le és erre is éppen Gábornak ugyanitt közölt dialógus-formáju értekezése adta meg az alkalmat. Ennek a folyóiratnak vezető esztétikusai (Ignotus, Schöpflin s lényegében maga Babits is) a Gábort elismerők sorába tartoznak s res judicatanak tekinthető, hogy Gábor a magyar verselés fejlődésének folyamatát mélyebben látta meg, törvényeit helytállóbban szegezte le, mint a régebbi elmélet hivei. Sőt Gábor utóbb már azt kénytelen fölpanaszolni, hogy a konzervativ metrikusok kisajátitják az ő általa először hirdetett tudományos tételeket. Ez - ha bizonyos tekintetben bosszantó is lehet - kétségtelen eredmény s arra vall, hogy Gábor harcos írásai az ellenpárt soraiban is megtették a maguk eszméltető hatását.
Jó magam, mint gyakorlati verselő, sokat bogarásztam a magyar vers ritmikai sajátságai körül s főleg a hangsulyegyezés (már mint az értelmi és verstani, illetve zenei hangsuly egyezése) okozott sok fejtörést a zene alá való fordítgatás közben. Annyit mondhatok, hogy maga a hangsulyegyezés követelménye sohasem volt előttem kérdéses és épúgy nem gondoltam arra, hogy súlytalan kótára súlyos szótagot énekeltessek - hacsak legvégső kényszerűségből nem -, mint ahogy Négyesy verstanát tanuló diákkoromban nem jutott volna eszembe, hogy Aranyt, vagy akár Zrinyit máskép, mint a Gábor hirdette elvek szerint “ritmizáljam" - azaz
Lehet, hogy elméleti szempontból helytelen az analógia, de nekem - ismét mint verselőnek - a négyütemes “magyar alexandrinus" kétszer hat szótaga épúgy hozzávetőleges formai sablon csupán, mint a hexameter hat és fél daktilus-spondaeus lába, vagy az ötödfeles jambus ötödfél jambusa. Az igazi versmuzsikát mindig a sablonba szorított szavak és szólamok természetes hangsuly-strukturájából kialakulva hallom. Zrinyinél - ebben bizonyára igaza van Gábornak - még nem ilyen egyszerű a dolog: az ő négyütemeseinek a létrejöttet egy ősibb versgondolkozás törvényei determinálhatták s kétségtelen, hogy ezzel a tudattal olvasva, jobban lehet őt élvezni, mint a Négyesyék fölfogása szerint. De Gyöngyösi s pláne Arany, épp azért voltak fejlettebb, művészibb verselők, mert ők egy kialakult ütemrenden belül a természetes hangsúlylüktetés ritmikai lehetőségeit zenei tudatossággal variálták.
Ezért nem tudom oly nagy mértékben, mint Gábor hibáztatni a Négyesy-verstan “rattatatta-ratta" féle kaptafáit, amelyeknek - mint föntebb kifejteni próbáltam - a vers ritmikai lényegéhez ugy sincs közük. És ezért állok az “ütemelőző" vitájában inkább a Babits pártján, aki szerintem helyesen érzi, hogy a súlytalan kezdetnek az ütemtől való elkülönzöttsége esetén nem alakulhattak volna ki Balassa és Zrinyi után, Gyöngyösitől Himfyn keresztül Aranyig a nacionális-ízű magyar versalakok.