Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
Réges-régen, mikor Budapesten az egy Műcsarnokon túl nem volt más kiállítóhelyiség, "tárlat"-nak hívták azokat az időszaki nagy kiállításokat, melyeken a magyar művészsereg egy vagy több munkájával részt vett. Azóta csoportokra bomlott a művész-együttes s ember legyen, aki egy fedél alá gyűjtse részeit.
Ezúttal is csak mérsékelten sikerült ez a vállalkozás. A Műcsarnok termeiben, külön termekben, a maguk juryjétől megbíráltan, állítják ki munkáikat az egyes csoportok. De korántsem valamennyi, sőt korántsem minden jelentősük. A művészi középszer, sajnos, egyre jobban elterpeszkedik és unalomba borít mindent.
Szürke tengeréből mint virágos sziget emelkedik ki a Kút csoportjának két terme. Nekünk virágoskert, a közönség tömegeinek torz képződmény. A kétféle ízlésnek és ítéletnek, úgy látszik, összebékíthetetlen ellentéte. Min rökönyödik meg a tömeg, mikor a művészetnek ilyenféle nyilvánulásaival kerül szembe? Nyilván azon, hogy érzése szerint eltorzítva kapja azt, amit a maga szemléletén át másképp ismer. Nem olyan bizonyos, hogy mindenkinek, aki például egy tájkép elé kerül, határozott víziója, vagyis emlékében megőrzött képe van arról, amit természetnek nevezünk. A legtöbb ember egy fát, vagy egy hegyet sem tud képzeletében életre kelteni, nemhogy emberi alakokat. Emlékképei inkább másodlagosak, semmint közvetlenek. Közvetítőik régebbi művészek alkotásai, azoké a művészeké, kiket a közvélemény, sőt már a művészettörténelem is elfogadott és konszekrált. Ezekhez méri mindazt a művészetet, amit az egymást követő korszakok elébe vetnek: a világlátott és tájékozottabb laikus Raffaellóhoz, a kevésbé tájékozott Benczúrhoz. Ez volt az oka annak, hogy a természetbe minden elődjüknél jobban elmerülő és benne addig ismeretlen szépségeket fölfedező naturalista és impresszionista festőket olyan idegenkedve fogadta koruk. Nem hasonlítottak se Rafaellóhoz, se Benczúrhoz.
S bizonyára ez az oka annak is, hogy a Kút és a hozzá hasonló törekvésű művészcsoportok alkotásai olyan bőszítően hatnak reá. Világos, hogy nem helyes a mértékük: nem fejlődött ki bennük a fogékonyságuk annyira, hogy minden külsőségtől - tehát a tárgytól és előadási módtól - függetlenülve, egy-egy képben, vagy egy-egy szoborban a művész legsajátosabb saját magát, a temperamentumát és az ízlését tudnák élvezni. A legfülsértőbb disszonancia mélyén is akkora erő, olyan mély érzés, vágy, keserűség, lobogó indulat vonulhat meg, amely a megsértett fülön keresztül is beférkőzik a hallgató szívébe és ott megindulást okozhat vagy boldogságot ébreszthet.
Igaz, hogy a legmodernebbek elfogulatlan megközelítését ők maguk nehezítik meg azzal a pokoli zsivajjal, amit részint ők maguk, részint író barátaik vernek köröttük. Szinte nem is munkáikkal kívánnak hatni, hanem elméleteikkel, melyeknek pedig műveik gyakran egyenes tagadói. Az "irány" és a "kor" követelése azok a jelszavak, melyekkel leginkább megtévesztik önmagukat és közönségüket. Holott mind a kettő históriai fogalom, amely mint olyan, legföljebb a múltra alkalmazható, sohasem a jelenre, legkevésbé pedig a jövőre. A művészet mindig csak művészet, ha bármelyeik korszak terméke is és ha utólag bármely iránynak felel is meg.
Ezzel az elfogulatlansággal nézve a Kút kiállítását, azért érezzük a tárlat többi csoportjáétól örvendetesen különbözőnek, mert a benne bemutatóra került munkákban több a friss alkotóerő, gazdagabb a temperamentum, elevenebb a képzelet, merészebb és érdekesebb az ízlés. Vaszary Jánosnak például, ha még olyan szűkszavúan jelzi is mondanivalóját vonallal és színnel, minden húzásában megérzik a hatalmas temperamentum, amely alig bír magával, és szintén csak jelzett színfoltjaival, a példátlan színerejű kolorista. Ugyanígy Márffy Ödön eltorzult ábrázolásaiban is a gyors érverésű temperamentum szilaj áramlása a megragadó. Ennyire éreztetni ezt a fölvillanyozó érzésállapotot talán más előadással, kevésbé száguldó és torzító festéssel nem is lenne ennyire lehetséges.
Az ő viharzó érzésvilágukhoz képest a többi terem festőjének lelke mintha kialudt tűzhely volna. A maguk élménye helyett náluknál különb, régibb művészek élményeit igyekeznek amazok módján kifejezni. De semmit sem tudnak a magukéból hozzátenni. Ezért hatástalan az, ami kezük alól kikerül, ha még olyan kalligrafikusan megvesztegethető is az előadásuk. Az olyan jelenség, mint Gara Arnold pompás önarcképe, ritka kivétel közöttük.
A Kút különben nem teljes erőkifejtéssel vonult föl ezúttal. Az öregebbek a szokottnál bágyadtabbak, a fiatalok közül pedig nem egy megragadó tehetség hiányzik. Csak a szobrászok tettek ki magukért. Ennek a művészcsoportnak kötelékébe tartoznak legérettebb és legfejlettebb szobrászaink s a fiatalabbak közül is a legtehetségesebbek. Az utóbbiak közül Bokros Birman Dezsőnek a képzeletet megmozdító érdekességű mellszobrára mutatunk rá, továbbá Csorba Géza és Varga Oszkár újabb munkáira.