Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Az isteneket pongyolában megfigyelni kéjes dolog.
G. B. Shaw, az Ész-isten, a Végső Ok, a modern Nous testtéválása, ebben az Arms adn the Man című komédiájában lenge pongyolát hord, amelyből ki-kivillannak gondosan rejtegetett titkok. Sokan törték már azon a fejüket, hogy Shaw, aki teljességgel nem tudja, hogyan kell színdarabot csinálni, - nem tud exponálni, nem tud egy karaktert két fölvonáson következetesen keresztülvinni, a cselekményt durva bohózati fogásokkal bonyolítja: színpadról mégis miért hat.
Hát ebben a darabjában leleplezi magát. Itt kiderül, hogy nem a rakétázó shawi dialektika feledteti el a technikai kezdetlegességeket, hanem fordítva: az otromba, operettes technika kelti azt a látszatot, mintha ez a rettenetes végtelenségbe kígyózó soha le nem zárható dialektikai játék színdarabbá kerekedett volna. Mert Shaw gondolatjárásánál antidramatikusabbat képzelni sem lehet.
Kár, hogy Shawban csak egy hétköznapos bécsi operett-komponista látta meg a librettistát: ha megtalálja a maga Offenbachját és főképpen, ha később születik G. B. S.: ő lett volna az, ami a második császárság polgárának Meilhac és Halévy urak voltak. A múlt század kényelmes életű nagypolgársága társadalmi fejlődésének tetőpontjára jutott és vele elérkezett a számára elérhető legmagasabb csúcsig: a világnézet nélkül való csúfolódásig. Az Offenbach-operettekkel szobrot emelt magának. A ma forrongásban lévő, elproletarizálódott kispolgára még nem lehet tudatában annak, hogy a shawi csúfolódás legbensőbb lényét sugározza vissza (ezért győzedelmeskednek könnyen Shaw fölött - egyelőre - minden országok Fodor Lászlói).
Ne emlegessék azt, hogy Shaw világnézetet hordoz magában és túljutott a polgáron. Nézzük csak meg az ő Felsőbbrendű Emberét: kitenyésztett polgár az: semmi több, úgy van elképzelve, mint ahogyan rajongó és kevésbé rajongó forradalmárok képzelik el a jövő emberét, szakasztottan a halálraítélt burzsoá mintaképére.
A Hős és a Katona legokosabb figuráján (minden Shaw-darabban két-három okos alak van, mert hiszen annyi shawi okosságot, amennyi három felvonásba belefér, nem lehet egynek a szájába adni) csak a beteljesedett kispolgár fog igazában kacagni. Mert hiszen szíve szerint való tétel az: nagyobb bátorság okosnak lenni, mint bátornak lenni okosság híján. A szabad svájci polgár, akinek három anyanyelve és magához való shawi esze van, nem értheti azt a távoli világot, ahol boldogság: egy irracionális küzdelemben nevetve meghalni. A mi ötéves világháborúnk után különben is csak igazat adhatunk neki: a lövészárkok, gépfegyverek, tankok háborújában tényleg nem érdemes meghalni.
Ez a svájci szállótulajdonos és modern condottiere, mondottuk, leplezetlenül szemlélteti a shawi operett-technikát és mégis, vagy inkább éppen ezért pompás megértetője Shaw magasabb alakjainak: például Szent Johannának, aki parasztleányos édes okossággal emelkedik egy ostobán romantikus világ fölé. Aminthogy egy másik operett-figura, a Brassbound kapitány Lady Cicelyje szoros rokonságot tart Candidával; pedig ez utóbbi darabot szerzője, a tőle megszokott viccességgel, misztériumnak nevezi...
A Nemzeti Színházban ma már tradíciója van Shawnak: Vergiliusszal azt lehetne mondani, hogy a Nemzeti Színház Népszínművet és Shawt énekkel. Évek óta Shaw az esze és magyarosnak mondott érzelgősségek a szíve. Ehhez képest a Fegyvert és férfit kamaraszínházbeli előadása kitűnő volt: a színészek kitűnően játszottak, a rendezőnek csinos ötletei voltak, de az államnak nem volt pénze díszletekre. Mondanunk sem kell, hogy a fordítás is kitűnő.
Mert Shaw az isten és Hevesi az ő prófétája.