Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
A költő hívei eljöttek a Zeneakadémiába, megtöltötték a tágas nagy termet, áhítatosan hallgatták a csaknem éjfélig tartott előadást: most meglátszott, hogy Babits Mihály költészete sokszoros visszhangot vert a lelkekben, az emberek érzik, mekkora lelki gazdagodást jelent nekik, mekkora öröm az, hogy Babits Mihály itt van közöttünk és osztogatja szellemének ajándékait azoknak, akik telt szívvel tudják elfogadni. A költő a maga meredek útjain jár, egyedül érzi magát, nem tud róla, hogy nehéz és küzdelmes útján ezrek és ezrek aggódó szeme kísérte, hallgatják a magasból alázengő szavait és befogadják őket a szívükbe. Aztán egyszer megszállja a vágy, találkozni ezekkel az ezrekkel, a tömeggel, meglátni az arcokon a megrendülés és a gyönyör kifejezését, érezni azt a rejtelmes fluidumot, mely az ő szívéből a többi szívekbe árad. Meghallani a saját hangját, amint a tömeg felől megsokszorozódva visszaverődik. S a költő és a tömeg lelke egy pillanatra egyesül, hogy a költő ebben az egyesülésben megfrissülve mehessen tovább, még felsőbb régiókba vezető útján.
Az előadó művészet minden húrja, mesteri hangszerekre feszítve szólalt meg a szerzői estén. Karinthy Frigyes bevezető beszédében eredeti művészettel fűzött bokrétát tett Babits lába elé a költő hódolatával és a hű barát szeretetével. Az ő beszédét itt találja az olvasó, ezeken a lapokon. A magyar szavaló-művészet mesterei: Odry Árpád, Varsányi Irén, Pécsi Blanka és a nagyon népszerű Ascher Oszkár nagy sikerrel mutatták meg, hogy Babits költészete mindenféle hangszerek tolmácsolásával a legkülönbözőbb művészi egyéniségeken, szavalói stílusokon és technikákon keresztül egyforma erővel ragadja meg a lelkeket. Az elszavalt vers mind úgy zengett ki a terembe, hogy az emberek folyton érezték azt az izgalmat, melyet a numen adest ver fel a lelkekben. A mi nemzedékünk lírája újra visszajuttatta jogaiba a versszavalás finom és nemes művészetét, mely sokáig elhanyagoltan, a dilettantizmus űrjébe vetetten tengődött, új szavaló-stílusok alakultak, a közönség újra felfedezte és szeretetébe fogadta az előadó művészeknek ezt a finoman kulturált ágát. Babits költészete ebben a tekintetben is gyümölcsözően hatott, az ő gazdag, sokhúrú és mély zengésű lírájában minden szavaló egyéniség megtalálja a maga kifejezési lehetőségeit s olyan versei is, melyeknek szavalására bizonyára ő maga sem gondolt, csodálatos gazdagsággal szólalnak meg művészi ajkakon. A szerzői estén inkább fiatalabb korabeli verseit hallottuk, a Recitativ előttieket, - előadó művészeink előbb-utóbb föl fogják ismerni későbbi, oldottabb formájú s az érett férfi elmélyült hangján szóló verseinek szavaló-értékeit is. Holló Klári fiatal bájjal énekelt és játszott el néhány Babits-dalt, melyeket valamikor Medgyaszay Vilmától hallottunk s a fiatal művésznő büszke lehet rá, hogy megállotta az összehasonlítást feledhetetlen elődével. Antal Károly előkelő kultúrájú, bensőséges énekmódja három Babits-dal előadásában érvényesült tökéletes hatással. A tánc nyelvén Mirkovszky Mária tolmácsolta Babits eredeti verseit és egy Poe-fordítását, melyeket Holló Klári szavalt, - gyönyörködve láttuk a költői szónak mozdulattá való átalakulását, a fiatal női testnek finom játékát a vers szuggesztiója alatt. A Ladoméra kantátéról, mint minden figyelemre méltó zenei eseményről külön szól az enyémnél hivatottabb toll. Babits Mihály a végén állott a közönség elé, csaknem extatikus ünneplés közben. Legelőbb Jászai Mari emlékének áldozó, a Nyugat legutóbbi számából ismert versét olvasta fel, melyet a közönség az elhunyt művésznőnek és a költőnek egyaránt szóló hódolattal felállva hallgatott végig, - utána egy újabb versét mutatta be, az ő sajátos, önmaga képére teremtett, mindig szuggesztív hatású előadó módján. Az est folyamán a közönség valóságos hű antológiát kapott Babits műveiből, régi versek új dallamot kaptak, újat felkaptak az élő szó szárnyára, költő és közönsége újra szívet cseréltek.