Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Porto-Riche a maga művei homlokzata számára foglalta el ezt a szót: "Théâtre de l'Amour..." A szerelem színháza? De hát van-e színház, amely nem a szerelem színháza? A legtöbb darab nem azt az ősrégi formulát variálja-e, hogy mi fog történni A hős és B hősnő között? Nem a szerelem-e az az egyetemes érzés, amely a színpadot a nézőtér legsötétebb zugával is a leggyorsabban, legbiztosabban összeköti?
A "Théâtre de l'Amour" azonban Port-Riche óta specifikus fogalmat jelent. Egy modern francia drámaírói irányt, amely a szerelmet nem elengedhetetlen és természetes anyagként dolgozza föl, hanem minden figyelmét magára "A Szerelem"-re koncentrálja és a legújabb, legfinomabb lélektani eszközökkel igyekszik analizálni és lehetőleg mélyíteni azt az ősrégi problémát, hogy voltaképp mi is a szerelem? Talán a legjobban jellemző erre az irányra, hogy a szerelmet a legáltalánosabb formájában szereti kutatni: abban a szerelemben, amely házassággal "végződik" vagy...folytatódik. A házassági "háromszög" még kikutatlan területeinek fölfedezése is egyik célja annak a modern expedíciónak, amely a nagy kutatók, Ibsen és Strindberg nyomdokait követi. Az expedíciónak legerősebb instrumentuma kétségtelenül az a latin-francia világosság, amelyre méltán büszkék és az az istenáldotta francia nyelv, amely a gondolat kifejezésének legfinomabb árnyalataira van teremtve.
Porto-Riche nagy sokára, de legalább a nálunk szokásos "igazoltatás" nélkül bejutott a konzervatív hagyományok Francia Akadémiájába. Majdan megüresedő székére a legbiztosabb, legérdemesebb jelöltként Paul Géraldy jelentkezik. "Szeretni" című darabjával egy csapásra a modern francia drámaírók legelső vonalába küzdötte föl magát. Ez a műve, amely a Comédie Française legnagyobb sikere volt 1921-ben, "Prélude" c. regényalakban megírt "előzményé"-vel együtt a párizsi könyvpiacnak is egyik legjobban fogyó cikke volt. "Toi et Moi" című verskötetének könyvsikere pedig még Párizsban, a nagy karrierek városában is nagy feltűnést keltett.
Géraldy korai és gyors beérkezése gyanússá teheti őt azok szemében, akik az irodalomtörténet legszomorúbb lapjaival akarják bizonyítani, hogy a zseni rendszerint csak nehéz küzdelmek árán tudott áttörni a közönség közönyén, vagy éppenséggel ismeretlen maradt a saját kora előtt, mint régebben Stendhal és újabban Marcel Proust.
Géraldy azonban sokkal érdekesebb és bonyolultabb jelenség, semhogy őt a könnyű sikerek és múló divat, szóval "a nap hősé"-nek lehetne tekinteni. Van benne a merész újítóból, a forradalmárból is bőven annyi, hogy érdekelje azokat, akik a legújabbat keresik. De sikereinek titka kétségkívül abban is rejlik, hogy nem követi a legmodernebb formabontókat meredek, veszélyes, gyakran érthetetlen útjaikon. A Comédie és Académie kapu nagyon barátságosan integetnek felé anélkül, hogy a kompromisszumok embere volna. Negyvenéves korára bőségesen megérdemelte az "ifjú mester" nevet, ami sokkal nagyobb dicséret, mint aminőnek látszik. Géraldy minden művét ma már Európa-szerte lázas érdeklődéssel várja a kritika és közönség.
*
"Róbert és Marianne" a címe legújabb színművének, amelyet Kosztolányi Dezső lelkesen hű és színes fordításában adott ki a "Genius". "Róbert és Marianne" tipikus darabja Géraldy művészetének, de jellemző darabja annak a "Théâtre de l'Amour"-nak is, amelyet föntebb vázoltam.
Ismét a házasságról és szerelemről van szó, mint az "Aimer"-ben. A "Szeretni" témája az idő és megszokottság volt, amely kikezdi a legmélyebb, legtisztább szerelmet is, de néha egy tisztító vihar megmenti mint Helén és Henri szerelmét a szívrablást megkísérlő Challenge-zsal. A "Szeretni"-nek csak három szereplője volt, az elkerülhetetlenül szükséges három és virtuóz színpadi technikával volt felépítve, mint valami szokatlan, merész ívű, hárompilléres híd, ami a drámai technikában ritka eset.
A "Róbert és Marianne"-ben négy szereplő van: Róbert a férj, Marianne a feleség, Aufrayné a Róbert anyja és Carrier a Róbert barátja. A darab témája ismét két gyöngéden szerető szív házassága, de most nem az idő és megszokottság lépnek föl a szerelem ellenségeiként, hanem a férfi és nő hivatásának ellentéte. A férfi hivatása a munka, a kenyérkereső küzdelem, a nő hivatása a szerelem. Félreértés elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy olyan házaspárról van szó, amely a modern élet csúcsán él. A férj nagyvállalkozó, hatalmas tőkéket mozgat és álma az, hogy a Bretagneból vízművek és elektromos művek építésével gazdag, virágzó országrészt csináljon. Az asszony ilyen férj mellett természetesen a gazdag nők henye életét éli, utazhat kedve szerint, unhatja a palotát, amelyet férje akar építtetni és a Comédie páholyából nézheti Géraldy darabjait. Úgy látszik, még gyermek- nevelés gondja se felhőzi ennek a házasságnak szibarita kék egét.
Ez azonban mit sem von le a darab emberi jelentőségéből. Elvégre ilyen emberek is vannak, ha kevesen is; Franciaországban mindenesetre többen, mint nálunk. Az a kifogás se állhat meg, hogy csak olyan gond nélkül élő asszonyoknak, mint Marianne, lehetnek olyan mély lelki problémáik, aminőket Géraldy feszeget. A hivatásbeli ellentét, amely a darab tárgya, szegény házaspárok között is meg szokott lenni és az igazság nemcsak a pincelakás gombái között igazság, hanem a nagyúri paloták aranycirádái között is.
Róbertet, a nagyvállalkozót teljesen leköti a maga nagyra törő álma úgy, hogy még akkor is a telefonkagylón van a keze, szeme, szíve, mikor hosszú hónapok után ismét együtt van Marianne-val, aki unalmában nagy utazásokat tett. Az ilyen férj mellett természetesen üresnek, céltalannak érzi életét Marianne. Az élet tapasztalatai szerint az elhanyagolt asszony máshol szokott vigasztalást keresni. De Marianne becsületes. Szíve szerint való házasságot kötött Róberttel és akkor megállapodtak, hogy ha már nem szeretik egymást, ezt őszintén meg fogják mondani egymásnak és elválnak.
Marianne tehát bejelenti, hogy válni akar. Róbert most eszmél rá, milyen veszedelem fenyegeti, el akar utazni Olaszországba feleségével, hogy megmentse szerelmüket. De megszólal az átkozott telefon, amely ezúttal a dicsőség hívó szava: Róbertet a grandiózus vállalat elnökévé teszik meg barátai, a hatalmas tőkések. Marianne tehát ismét egyedül marad.
A darabnak egy különös vonására már most rá kell mutatnom, mielőtt a végét ismertetném. A színen folyton ott látjuk Carrier-t, aki együtt tevékenykedik Róberttel, minden tervének részese, sőt pénzelője. Bizonyos helyeken az ember azt kezdi sejteni, hogy ez a Carrier talán titokban szerelmes Marianne-ba. És ez a sejtelmünk alaposan látszhatik. Mert egy négy személyre koncentrált darabban miért jut olyan bő szerep Carriernak, a férj legjobb barátjának? Folyton várjuk a "háromszög" csúcsát - életbeli és színházbeli tapasztalataink alapján - és amikor végérvényesen kiderül, hogy Marianne és Carrier között nincs semmi és hogy Carrier szerepeltetésével az írónak más célja volt, mint amit sejtettünk, csalódásunk olyan nagy, hogy Géraldy eljárását legalább is különcködésnek érezzük.
A színpadnak vannak törvényei, amelyek ellen véteni főbenjáró vétség. Az "Aimer"-ben épp az volt a nagyszerű, hogy a színpadi hagyományok bátor fitymálásával a legveszedelmesebb zátonyok és örvények fölött robogott el Géraldy. A virtuóz salto mortale sikerült, a siker úgy hullott a szerző ölébe, mint a vakmerő kötéltáncosnak.
"Róbert és Marianne" már akkora provokálása és olyan szuverén mellőzése a szcenikai törvényeknek, amelyeket a színház nem tűr meg. A merészségnek is van határa: a lehetetlenség. És talán ezért van az, hogy Géraldy még egyik darabjában se volt annyira ingadozó és tétova, mint ebben. Helyenként, bár kevés helyen, a férj és feleség párbeszéde egészen elveszti az élet fonalát és a szerelemről való idő- és térnélküli vitaként hat.
Ezek, megvallom, súlyos kritikai megállapítások, de csak a darab színszerűségét érinti. Maga az egész mű mélyebb és merészebb, mint az "Aimer." A férfi és a nő hivatásának vagy talán természetének az a szembeállítása, amelyet Géraldy itt megkísérel, egyike a legnagyobb szerelmi problémáknak. Kiegyenlíthetetlen ellentét van a küzdelemre teremtett férfi és a szerelemre termett nő között. A férfit teljesen abszorbeálja hivatása, különösen az olyan tetterős, nagyra törő férfit, mint Róbert. És szerelmi párja egyszerre észreveszi, hogy a szerelem, amely együttlétük egyetlen alapja és lehetősége, nincs sehol. A nő rájön arra a megsemmisítő fölfedezésre, hogy a szerelem nem az a mindennél erősebb és hatalmasabb dolog, aminőnek a nők hiszik hivatásuknál és természetüknél fogva. És az, aki rávezeti erre az igazságra, épp az az ember, akit a legjobban szeret a világon. Marianne joggal féltékeny arra az ismeretlen valamire, amely elvonja tőle férjét: pénzvágy, dicsőségvágy, munka, akármi, de bizonyára fontosabb, mint a szerelem, amelyet sarokba tudott szorítani. Az, hogy Mariannenak mint gazdag nőnek semmi más dolga nincs a világon, mint szeretni, ezúttal a problémát ránézve csak súlyosabbá és világosabbá teszi.
Más nő ilyenkor veti magát az első szerető ölébe: megalkuszik az élettel. De Marianne szereti az urát és izzó, bár lappangó szerelemsóvárgásával akaratlanul is zavarja tettvágyó férje teljes erőkifejtését, amelyre pedig neki célja elérése végett szüksége volna. És így természetszerűen bekövetkezik a fordulat: Róbertet dicsősége és reménykedése tetőpontján éri a katasztrófa. nagyra törő vállalkozása összeomlik, barátai cserbenhagyják, legjobb barátja Carrier megvonja tőle bankári támogatását. Szóval az egész építmény, amelynek kedvéért Marianne-t is csaknem föláldozta, fejére omlik. Anyjához szeretne menekülni, telefonál neki, de egy beteges, nyűgös öregasszonyt talál, aki bizonyára meg se értené. Hátra volna Marianne. Róbert csak most, szárnya szegetten érti meg végre Marianne szenvedéseit és most ő ajánlja föl a válást: legyen Marianne újra szabad és talán boldog.
Marianne azonban megérti, női szívével kitalálja, hogy férjének ez az összeomlása voltaképp az ő diadala. Le van győzve az ismeretlen ellenség, amely csaknem elragadta tőle férjét. Róbertnek most vigasztalásra, szerelemre, Marianne-ra van szüksége. Marianne tehát visszakapta Róbertet. És ezzel végződik a darab.
Szép szerelmi költeménnyé magasztosul a "Róbert és Marianne" szerelme és a kibékítő vég korántsem a színszerűségnek hozott kompromisszum, hanem épp ellenkezőleg: bánatosan továbbrezeg a lelkekben és gondolkodásra, elmélyedésre késztet.
A négyszemélyes dráma tehát voltaképp csak két ember drámája. Az anya és a legjobb barát csak staffázs, nézetem szerint el is vannak rajzolva, megakasztja a cselekményt, sőt mint mondtam, zavarólag, félreértőleg hatnak. Szóval két ember belső lelki tusája folyik a színpadon, két olyan emberé, akik annyira fontosak egymásra nézve, hogy minden más és mindenki más eltörpül szerelmük mellett.
Ha az ember nem közönséges lélekkel, hanem sok fogékonysággal ül a Comédie valamelyik kényelmes zsöllyéjébe és szárnyalni tud együtt a költővel a szerelem magasabb szférái felé, akkor kell, hogy lelke együtt zsongjon ezekkel a prózában írt verssorokkal, amelyeknek lírikus címe: "Róbert és Marianne."