Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Pár éve már felejteni kezdték, ma egyike a legdivatosabb csengésű írói neveknek. Nemcsak ismétlődő színpadi sikerei tették napi aktualitású névvé. Ezekkel a sikerekkel párhuzamosan a könyvesboltokban is feltűnő élénkséggel keresi a közönség. A legutóbbi három-négy év folyamán Mikszáth neve egyszerre csak elkezdett pezsegni és forrósodni az irodalomtörténet holt lapjain, és íme klasszikusból eleven lett. Divatosság dolgában már a jazz-kérdésen is túltesz. Beszélni és vélekedni kell róla. Ki-ki gondolkodóba esik: hogyan is áll a dolog Mikszáth Kálmánnal? "A nagy palóc," - ezt a klisírozott kifejezést készen kaptuk az előző évtizedtől, de annyira bőven éltünk vele, hogy plasztikus jelentősége tíz év alatt elkopott. Mindenki érzi, hogy Mikszáth ma mást jelent, mint tíz esztendeje.
Úgynevezett gondolkodó emberek vagyunk, és a fejünkben élénk életet élnek írók, események, divatok, emberek, áramlatok. De nem élesen körülhatárolt ítéletekben élnek, nem szabatosan megfogalmazott végeredményekben, hanem alaktalanul gomolygó adathalmazba, a benyomások, emlékek, kuriózumok, élmények színes, elavult és heterogén sokaságában, mígnem aztán az íróasztalon magunk elé állítunk egy nevet és megkeressük róla szóló új fogalmunkat.
Ez a Mikszáth-divat élesen háború-utáni jelenség. Elragadó derűjét azelőtt is országszerte - sőt számos külföldi nyelven is - szerették. Egyik kötetét svédre maga Oszkár király fordította. Itthoni írói rangját sohasem lehetett kétségbe vonni. Mai hirtelen divata azonban szemmelláthatóan az újonnan és vergődően alakuló új magyar társadalom tünete. Ebben az új világban kell meglelni a mohó Mikszáth-szomjúság okát, ábrándult, cinikus és meghasonlott világ: miért nem a kiábrándult, meghasonlott és cinikus Wedekind a divatos író ma Pesten, miért éppen Mikszáth? Azt a magyarázatot is gyenge érv gyanánt kell visszautasítani, hogy a mai gyötrött lélek egy álomvilágba akar menekülni az elviselhetetlen valóságból. Ezt a szükségletet először is kielégítik az ugyancsak kapós utazási könyvek, másodszor pedig, ha már álomvilág kell, akkor miért nem Jókai sokkal naivabb, sokkal álomszerűbb, sokkal égszínkékebb tündérországa a divatos, miért nem Jókai andalító félisteneit hívja a színpadokra a közszükséglet Mikszáth alakjai helyett, és miért érkeztünk el arra pontra, ahol Mikszáth keresettsége a könyvesboltban legyőzte a Jókaiét?
Nyúljunk csak egy marokkal mélyebbre és nézzük meg, mi festi a háború utáni lélek keresztmetszetét olyan dúlttá és koravénné. Az új lélekanalízis a háború utáni kultúrjelenségek latolgatásánál már rátapintott arra az érdekes tételre, hogy a háború utáni nemzedék egy brutális és szörnyű lelki kataklizmában vesztette el a háború előtti apai nemzedék iránt való természetes imádatát. Az ezerkilencszázhuszonhatbeli lélek fájdalmas csalódással néz vissza atyjára és riadt csalódással eszmél rá, hogy azt imádta legszebb, legerősebb, legnagyobb istene gyanánt, aki borzalmas könnyelműséggel eldobta az örökül hagyandó gyönyörű világot és most az időtől legyőzetvén, nyomorult tehetetlenséggel vergődik az öngyilkos-riportok gyalázatában. Az új nemzedék szíven ütve, zsibbadó elszörnyedéssel látja a véres sárban fuldoklani a ledöntött bálványt. Az apából ilyen nyersen és ilyen tragikus durvasággal kiábrándulni, ez olyan számum, amely az üde lelket idő előtt ráncos koravénné aszalja. Az úgynevezett "mai fiatalság" cinizmusát részvéttel kell nézni: rettentő lelki földrengés maradványa.
Itt az első oka Mikszáth kapós voltának. Mint az intézetben őrzött gimnazista, aki sápadtan és megrendülten, de irtózatos szomjúsággal olvassa a véletlenül megtalált újságból apja botrányos sikkasztásának és anyja ocsmány válóperének részleteit, úgy olvassa a magyar jazzband-korszak Mikszáth könyveiben a mindeddig imádott apai nemzedék szörnyű hibáit.
Mi okozta azt, hogy ebbe a pokoli rettenetbe jutottunk, amelyben ma élnünk kell? Az ország uralkodó osztályainak háború előtti bűnlajstroma. Mikszáth, mint az aludtvérbe tiprott magyar nemzet mementó-ügyésze, felsorolja a vétkeseket az elsőtől az utolsóig. Bűnös Inokay báró, aki okos és szorgalmas többtermelés helyett még azt sem veszi észre, hogy tiszttartója, a vén gazember, a szeme láttára egy hatalmas vagyont lop el tőle, sőt ha észreveszi, legyint és nem csinál semmit, mert "minek már arra a kis időre." Bűnös Noszty Pál szabadelvű képviselő, aki nem dolgozni tanította a fiát, hanem uraskodni és úri protekciókban bízni. Bűnös Noszty Ferenc huszártiszt, aki józan és erkölcsös alkotó munka helyett váltót hamisít, a saját nővérét hozzáravaszkodja egy gazdag emberhez, de kerítő gyanánt mindjárt szeretőt is hoz a fiatal asszonynak. Bűnös Kopereczky báró, a felvidéki főispán, aki tanult és mélyreható politika helyett panamaízű kortesfogásokkal vagy nyílt és törvénytelen erőszakkal kormányozza a megyéjét. Bűnösök valamennyien, egytől-egyig, léhák, uraskodók, erkölcstelenek, könnyelműek, hivalkodók, ingyenélők és igen gyakran jellemtelenek is. Választási csalások, kapzsi hozományvadászatok, hatalmaskodó közigazgatás, komázó kérlekalássan-kormányzat, szemérmetlen protekció, dologtalan henyeség, szakavatatlan föld-uzsora, vad és sötét danse macabreja csupa olyan adatnak, amelyek végzetes biztonsággal meg fognak ölni egy nemzetet. Meg is ölték egy hajszál híján.
A mai nemzedék mohón olvassa ezt: mindent megtud az apjáról. Kiábrándulása teljesen igazolt. Mikszáth könyvtárnyi oeuvreje harsogva hirdeti, hogy az előző generáció milyen garázda és esztelen duhajsággal pocsékolta a nemzet rábízott anyagi és erkölcsi kincseit. Ha gyorsan segítségül hívnék egy német statisztikust és megolvastatnám vele, hogy hány a tisztességes és hány a gyenge jellemű ember Mikszáth összes műveiben, tartok tőle, hogy az utóbbiak serege ijesztően felülmúlná az elsőt. Ha Mikszáthban a "mit" mellett el lehetne hanyagolni a "hogyan" kérdését, szinte csakugyan egy magyar Wedekind állna előttünk.
De itt előlép sikerének, mai keresettségének másik oka. Az apával szemközt helyezett emberi lélek ősi beállítottsága kettős. Akit fogcsikorgatva gyűlöl, azt ugyanakkor egy fordulattal zokogva imádni is tudja. A magyarul ki nem fejezhető Hassliebe remek kora ez a mai. Soha ilyen élesek nem voltak a színek, de soha görcsösebben nem fonódtak össze. Soha egy nemzedék így még meg nem tagadta az előzőt, de soha így még nemzedékben vissza nem sajgott az elődje után való sóvárgás. És ha Mikszáth nagyszerű spektroszkópot tartott az előbbi zord fekete szín elé, ugyanolyan pompásan képviseli az utóbbi forró pirosat is. Inokay bűnös, az igaz, de lehet-e lenézni előkelő és finom melankóliáját? Noszty Pál haszontalan vén léhűtő, az igaz, de lehet-e nem szeretni tartásának uras és gavalléros báját? Noszty Ferenc jellemtelen fickó, az igaz, de nem megindító-e fajtájának sorsa és nem megvesztegető-e nyalka fiatalságának bárányfelhős heve? Kopereczky báró tudatlan és ártalmas politikus, az igaz, de nem elragadó-e talpraesett ravaszságának derűje?
Furcsa jelensége a magyar irodalom történetének, hogy legmegrázóbb vészjóslatait éppen a legnagyobb magyar humorista írta. Nem is történhetett másként, mint hogy csakugyan ő ma Magyarország legdivatosabb klasszikusa, mert ő beszél a mai Magyarország lelkéből. Abból a vívódó és kettéhasadt lélekből, amely őnála találja meg a legsúlyosabb és legirgalmatlanabb tanúvallomást a gyűlölt apa ellen, de nála találja a leírhatatlanul szeretetreméltó és forró könnyek hullásáig megható védőbeszédet a mégis csak imádott apa mellett.
Bámulatos író: végítéletszerűen prédikálja szörnyű romlásunkat és mi az elragadtatás mosolyával hallgatjuk.