Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Henry King, az amerikai filmrendező legújabb munkája Romolának, George Eliot történelmi regényének filmfeldolgozása. Henry King ezzel az új filmjével ismét bebizonyítja, hogy kitűnő mesteremberi rutinnak, de annál kevesebb művészi alakító készségnek van birtokában. A Romola képszerű tablókivágásai a lehető legjobbak, fényelosztásuk elsőrangú, a szereplőknek a géphelyzethez viszonyított mozgatása nagyon jól kielégíti a filmtechnika törvényeit, mégis megadja a spontánság teljes illúzióját; ugyanazon jelenetnek különböző gépbeállítással felvett momentumai pedig sima, észrevétlen "megvágással" olvadnak át egymásba. Ezzel azután el is mondtunk minden jót Henry King rendezői képességeiről.
Mert sok filmet készített már ez a jónevű amerikai rendező, de filmszerűen gondolkodni, a meseanyagot filmszerű tömörséggel és tempóval alakítani még mindig nem tudta megtanulni. A Romola történetvezetése nemcsak drámának, hanem regénynek is vontatott és nagyon sokszor, különösen a film első részében, unalmas is. Egymással párhuzamosan folyó történetrészek szimultán érzékítésére a film minden más művészeten túltéve tud pompás eszközöket produkálni. King ehhez a szimultán mesevezetéshez sem ért. Sokszor úgy hat a film egy-egy fordulata, mintha a rendező hirtelen észbekapna, hogy elfeledkezett valamelyik szereplőről vagy valamelyik motívumról, és ezt a feledékenységet gyorsan helyre akarná hozni egy képjelenettel vagy még kényelmesebben: egy felírással, amelyet a főcselekményt durván megszakítva váratlanul iktat közbe.
Belső drámaiságról beszélni sem lehet a Romolával kapcsolatban. Nagyobb baj az, hogy még külsőről sem. A Romola filmrésze tulajdonképp nem egyéb, mint jól vagy kevésbé jól sikerült mozgó illusztrációk tömege ahhoz a közel háromszáz felíráshoz, amelyek Eliot regényének tartalmi kivonatát adják. Hogy a regénymotívumok közül melyek elevenednek meg filmképen és melyek maradnak fölírások, az főként attól függ, hogy melyik alkalmas látványos vagy hatásos betétnek. Tessa és Tito összebarátkozása aránytalanul nagy terjedelmet kap, mert ürügyül szolgál egy látványos karnevál beillesztésére. Amilyent pedig már éppen unalomig eleget láttunk filmen. Tito apjának elbeszéléséből csak a kalózokkal való harc elevenedik meg, mert az kínálja a leghálásabb filmhatást. És így tovább.
Lélektani indokolással, a fordulatok drámai megmotiválásával alig találkozunk Henry King Romolájában. A felírásoknak és a képekben megmutatott konklúzióknak el kell hinnünk, hogy a dolgok így és így történtek, anélkül, hogy meg lennénk győződve: a dolgozik így történhettek és nem történhettek másképp. És amilyen hézagos és indokolatlan a történetmotiválás, éppen olyan hézagos és drámaiatlan a szereplők nagy részének emberábrázolása is. Tito Melemának, a főhősnek, megszemélyesítőjéről egy pillanatra nem lehet elhinni, hogy az a férfi és az a karakter, aki azt a merész és lendületes kalandor-karriert végig tudná csinálni. Nem több gyenge és szimpla szélhámosnál. Savonarola, a történelem imponáló Savonarolája, a filmen üres frázisokkal és még üresebb pózokkal hadonászó demagógnak, izgága politikai ágensnek tűnik fel.
Két ismertebb színész szerepel a filmen: Lilian Gish és Ronald Colman. Colman, ez a jelentéktelen, színtelen és szürke színész végre képességeinek megfelelő jelentéktelen és szürke szerephez jutott. Lilian Gish jól ismert skáláját játssza: szelíden megadó, finoman érzelmes, martyriumosan tűrő és szenvedő. Erős a gyanú, hogy a darab befejező részében azért jut csecsemőhöz, hogy végül a gyermekét tartó Szűz Anya teátrális pózában tündökölhessen.
Talán említeni sem kell, hogy Henry King Romolájából teljesen hiányzik a korszerűség, a történelmiség atmoszférája. Ilyesmit ma még túlzottan nagyigényűség lenne követelni egy filmrendezőtől, különösen ha az a filmrendező még hozzá amerikai is.