Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Ez volt eddig az első jelentékeny szerepe, a Sándor Imre nagyon érdekes darabjának, a Szedjetek szét, csillagok!-nak Magdája, a félszeg, félénk, kamaszleány, akiben mint a darab egyik alakja mondja, sok generáció elhazudott szexualitása dörömböl. Hollós Ilona, igen helyesen, a groteszkségében fogja meg a figurát, a legmélyebbre markolóan, ahogy a legszomorúbb és a legnevetségesebb. Abban a bárgyú szemmeresztésben s élettelen testtartásban, amelyet mintha a nagyanya gondos féltése s a saját erkölcsi lelkiismerete pofozott volna ilyen sutává, ilyen emberietlenné; abban a gyors és szaggatott, nekiiramodó és elcsukló beszédben, amelynek látszólagos állati közönyössége, semmilyensége mögött a kapálódzó s agyondögönyözött lélek vívódása, habozása, riadtsága bújik meg.
Igen, különösen a riadtság az, ami leginkább jellemzi azokat a mulatságos, kedvesen ügyetlen mozdulatokat: ez a nő állandóan retteg, hogy rajtakapják valamin. Azt hiszem, ha sorba venné az ember játékának nüánszait, valamennyiről ki lehetne mutatni, hogy azért olyan karakterisztikus és meggyőző, mert ezt a félelmet fejezi ki: gondoljunk a szinte meghunyászkodóan előrenyújtott nyakra és derékra, mellyel mintha tapogatóznék a tudatalatti valója s amelyet olyan hirtelenül kap vissza néha, mint a csiga a szarvát.
Magda végletes lény, mint általában a rabszolgák: a felszabadulástól úgy megrészegedik, hogy szóhoz sem tud jutni tőle. A negyedik kép döntő szerelmi jelenetében, amikor elkezd "félrebeszélni". Hollós Ilona változatlanul meggyőzően érzékelteti a kifejező szó és feloldó ölelés után kapkodó, lázas vergődést. Ekkor is megmarad bizonytalan, suta, félénk mozgása, mert az elsorvasztott szárnyak nem nőnek ki újra - sőt még keservesebben kapálódzóvá válik a megrészegítő friss levegőben. De a legtragikusabb pillanatban is elevenen tudja tartani az iskolás-lányosság mulatságos karakterisztikumait s halálos végű szerelmi kalandjára is olyan esetlen hancúrozással és önelégültséggel indul, mintha tűt készülne szúrni a katedraszékbe.
Ismétlem, ez Hollós Ilona első igazi szerepe, az eddigiek egészen jelentéktelenek voltak - ki tudja, milyenek lesznek a következők s milyen lesz ő a következőkben? Jósolni, egyetlen kitűnően sikerült alakítás után, alig lehet; én úgy érzem, nagy színésznő, a szó legkomolyabb értelmében.