Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám · / · Figyelő
Régen nem foglalkoztam már Shakespeare-rel. Nem mintha kevésbé szeretném, mint régen - sőt. Valahányszor kézbe veszem, láz fog el. De nem bírom el sokáig ezt a lázat.
Agyonnyom ez az óriás. Minden második szava, mint a hegység. Pedig ömlik belőle a szó s én sem a bőbeszédűséget, sem az agyafúrt elmésséget már régen nem szenvedhetem - s mégis! Ellenállhatatlan hatalma van rajtam: - még romantikus színműveinek dekorációs, patetikus képtelenségei sem riasztanak vissza, sőt van úgy, hogy elragadnak.
Mert: - mikor éppen rajtakapnám, hogy maszlagot, képtelenséget akar megértetni velem akkor egyszerre megnyílik a föld vagy az ég. A végtelen tárul fel. Csoda történik.
Egyszerre a lét kellős közepében találom magam. Pedig mi történt? Mindössze egy indulatos szó szakadt fel valakiből... vagy megsimogattak egy gyermeket - vagy egy pásztorleány verset mondott a tavaszról s annak fodros virágaival saját szíve báját, lágy szépségeit terítette ki elém... De csak egy pillanat ez is. Shakespeare nem szereti a nyugalmat. Máris morogni kezd - dörög, csattog -, izgága szenvedelme veri, ostorozza lelkünk - fel, egyre feljebb a legzordonabb fenség hideg sziklái felé. Már-már elfullad az ember s még mindig nincs megállás. - S ott aztán napfényt mutat - de milyet!...
De mit lehet tőle tanulni? Hogy a szemét is hogy válik arannyá kezében? Lehet ezt megtanulni? Átkozódni lehet, hogy, mint, mindig, megint csak egy kapott mindent, amit ember kaphat. S jaj annak, akinek saját színes rongyai, művecskéi jutnak eszébe olvasásakor.
*
Azokban az években, mikor Shakespeare-rel foglalkoztam, még nem tudtam eredetiben olvasni. Magyar és német fordításaiból tanulmányoztam s bár a "Téli rege" sem kerülte el figyelmemet, mégis annak alig maradt emléke bennem. - Romantikus mű! - talán csak erre az egy összefoglaló leszólásra tudok visszaemlékezni.
S most Kosztolányi Dezső fordításában került elém újra. - Alig tudnék beszámolni róla, oly nagy hatást tett rám.
A "Téli rege" egy féltékeny királyról szól... a király régi barátját, vendégét marasztalja magánál - s mikor az mégis, mindenáron menni akar már, a házigazda feleségét unszolja: marasztalná ő is szíves szóval. Az asszony tehát kérlelni kezdi, szíves szóval - úgy, ahogy azt neki parancsolója megparancsolta. - De a király erre felkapja a fejét. - Aha! - szóval marad a vendég! - hördül fel. Hogy érti ez az asszony, hogyan kell... - Nosza rajta tehát, lássuk, mit tudtok!
Sétálni küldi őket együtt - a kertbe s meghagyja nejének, hogy legyen oly szíves barátja iránt, ahogy az asszonyi szívétől csak telik. S mikor az asszony megint szót fogad - a férfinek elhűl a vére. - Elment! - hebegi magára maradva - és én itt állok egyedül... s rohan utánuk, hogy tettenérje őket azon, amire kicsi híja, hogy ő maga nem bátorította őket.
S a téboly megkezdi kerge körfutását egy láthatatlan pont körül. - Nem látjátok, ami szemmel látható? - üvölti. Az eget látjátok és ezt nem? - Mondd a feleségemre, hogy szajha! - és bizonyítsd! - parancsolja embereinek. S az emberek lassan már-már elkezdenek bizonyítani.
S ez így menne egész a pokol fenekéig... ha az öreg művész maga is meg nem sokallná. Nem akart ő már ily végzeteset, ily szörnyűt. - Gondol egyet, mosolyog - s igyekszik jóvátenni a jóvátehetetlent. Előveszi régi lantját s bűvölő dalba kezd. Amit lehetetlen jóvátenni - a lehetetlent teszi jóvá. S minden jóra fordul. S még ez is szép.
*
Mi oka lehet, hogy én ezt a munkát, ezt a gyönyörű munkát így elfelejthettem? Nézzük csak azt a régi fordítást - a Szász Károlyét.
Megnéztem tehát a régi fordítást s ekkor megértettem, hogy hogy lehet fordítással remeket silánnyá laposítani. - S aztán újra elővettem a Kosztolányi kéziratát.
Nem hiszem, hogy magyar nyelven szebb fordítást olvastam volna. - Olyan művész munkája, aki tudja, ki Shakespeare s aki tökéletesen tud magyarul. A formát és stílust tökéletesen átérzi.
E fordítás olvasásakor meglepve ébredtem annak tudatára újra, hogy mi is ez a magyar nyelv! Hogy ez a magános, elszigetelt kis nyelv mire vitte már akkor, Shakespeare idejében!
Mert Kosztolányi Pázmány nyelvén fordította Shakespeare-t - s már maga ez is szerencsés gondolat. Így shakespeare-ibb a mű s ősibb a rege. Tiszta, erőteljes, szép nyelv ez, amely nemhogy régiség volna - sőt! -, amely úgy hat az emberre ma, mint a megújhodás.
Oly tisztán, nemesen, cseng ez a nyelv, oly természetesen ömlik, hogy az ember belefelejtkezik: - felejti, hogy fordítást olvas - s nem gondol a legyőzött nehézségekkel. Pedig micsoda munka lehetett!
Kosztolányi dédelgette, ápolta - addig hordozta magában az eredeti szöveget, amíg minden szavát újra kiérlelte magában. Ragaszkodott a szóhoz - a hűség volt legfőbb elve - és igaza volt! Nem írta körül, nem bővítette, nem szűkítette az eredetit, mert tudja, ki Shakespeare - hogy bűvös erejének felét veszti, ha szavait meghamisítják. Ezek a szavak - hisz ezek világítanak! Oly tömör és sötét erők gyűlnek össze bennük, mint a fa gyümölcsében, a magban. Mintha élete minden ereje, jövője, örökkévalósága ömlenék bele egy-egy szóba. - S Kosztolányi tisztában volt vele, mi a feladata, ha Shakespeare fordítására vállalkozik.