Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám
A halál partján gázoltam ólmos árban.
Köröttem dögevőknek vizsla vágya
osztozkodott már inas husomon...
ekkor jöttél.
Ugy jöttél mint a kánya.
Ugy jöttél sajkán mint az élet álma.
A nagy folyam megdermedt mint a kába,
a nagy folyam morogni elfelejtett.
S mint állat ki ledobja vedlett
téli csuháját, ugy maradtam tiszta
nagy bus szent ámulásban: isten!
hát még nem volt meg minden?
Még jönnek uj csodák?
Jöttél: a vér lefolyt.
A bün, kin és hazugság
tört tönkjeit az ár a ködbe küldte,
vad villogó vágy az eget megülte...
Te jöttél! S ím én vagyok.
S ím én vagyok
a vágy, a tüz, a láng, a csóva ujra,
tekintetem a végtelent befutja,
gerincem az eget kettébe furja,
ismét magam vagyok a legnagyobb!
Nincs ur fölöttem. S mig bamba angyalok
értetlen nézik őrült dölyfömet,
én alázattal eléd borulok.