Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám
Nem rimek hárfáján, nem ritmus orgonáján,
De elven, véres szivem tompa gongján
Dicsérlek, dicsérlek.
Jaj, éjszaka van; erdők megtárult ölén,
Hegyek nem látott, de valahol zúgó koronáján,
Éjszaka van, éjszaka van,
Süvöltő fenyvesek fekete tömege feloromlik.
És nem ismerem az én Uramat
És nem ismerem az én Utamat,
Ujjam tapintó hegye, szomjas tüdőm
A Világot nem érzi.
Mégis, ki akarja, hogy éljek, lássak,
Ki a Göncölszekere, utamnak néha meg-megmutatója
Nyirkos bokorban fel-felcsillanó szentjánosbogár,
Távoli vig világ postagalambja,
Élet gyönyörü üzenete vadonomba?
Ki a hid, lábam elé születő,
Szakadék hirtelen, kaján szélén,
Ki a fejsze, kezembe születő,
Fellobbanó farkasszem ha visszatorpaszt,
Kinek a szive ömleszt sebembe friss vért,
Kinek van néha puha keze, csókja?
Te vagy, megváltó csodák Szüzanyja,
Te vagy, sülyedő hajóm megbúgó szirénája,
Te vagy, lelkemnek fehér, puha ágya,
Te vagy, idegen karok jövendő asszonya,
Ki majd egyszer, tán már holnapután
Másé leszel, másé leszel, másé leszel.