Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám · / · Figyelő
Meghalt egy költő és örökségül azt a tanulságot hagyta társainak, hogy az egy testben lakozó két lény, az ember és a művész, egymásnak veszedelmes ellensége.
Mindazokban, akik valami töretlen és elszánt újat hoztak magukkal a művészetbe, meg lehet figyelni, hogy bennük a művész legyűrte az embert. Ne higgyük, hogy a harc könnyű volt. Az embernek testi és lelki szükségletei vannak, amelyek ordítva kérnek eget a művész ellen. Éhezni nem jó az embernek, és mindenkivel örökösen összeveszni szintén nem jó az embernek. Már pedig az ige hirdetése ezzel jár. Viszont a művésznek is vannak szükségletei. Nem jó a dalt el nem dalolni, nem jó a többiek tévelygését szemlélni, nem jó a nem egészen igazat mondani, vagy az igazat nem egészen mondani. Már pedig rendesen ezt kéri a szűkre szabott életben az ember boldogulása.
Bródy Miksában, aki sokkal-sokkal tehetségesebb volt, mint amit életében összesen írnia adatott, a művészt félig-meddig legyőzte egy emberi jellemvonás, az a lelki melegség, amely kifelé szeretetreméltóságban, mély udvariasságban, mindenkivel való békességben, a más lelki kényelmének szerény tiszteletében látszik meg. Ő soha a lelkére nem vette volna, hogy az írásaival másokat felrázni és izgatni próbáljon. Pedig tehetségének tengerszeme, amelynek világoskék felszínén tréfás versikék hófehér kis vitorlái mosolyogtak, ijesztően mélyre nyúlt, és messze, az emberek elől elrejtett mélyben, állandóan a halál nagy gondolata háborgott írói probléma gyanánt. Ha nem figyel a külső világra, lett volna hamarosan kifejezési eszköze, hogy nagy problémáját elmondja, hiszen verselési technikáját briliánsnak kell mondanunk. Az operettmuzsika szigorú ritmusával szigorított mértékeken olyan bámulatos készséggel lüktetett és rímelt, mint Backhaus a zongorán. Prózájának elmés fordulatai az apró krokikban mutatják, hogy nagyprózája milyen elven és izgalmas lehetett volna.
Életrajza egy mondat: jobban szerette, ha szeretik, mint ha bámulják. A kör, amelyben élt, nem is maradt ezzel adósa, kevés embernek jutott annyi őszinte baráti szeretet, mint neki. Sírjánál az esztéta azokat a nagy műveket gyászolja, amelyeket emberi jóságának feláldozott, a jó barát pedig őt magát, akinél jobb és kedvesebb embert aligha veszíthettünk volna. Az ember azt kérdi, mit jelent minden esztétikai probléma ahhoz képest, hogy ő meghalt. A művész azt kérdi, nem ér-e meg egy remekmű egy emberi életet?
Bródy Miksa meghalt, az Ember és a Művész tovább tusakodnak.