Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám
Lassankint minden égő fény kialszik,
S az elmult dolgok fénye olthatatlan.
Nincs gyenge illat, halvány szin, kihalt szik,
Melynek emléke méla, furcsa éjen
Ne törne fel lázzal hatalmasabban.
Oly jól esik fejet lehajtni mélyen.
Édes a jó tett végtelen nyugalma.
De éjszaka (most senki se beszéljen)
Megnő ez is, a boldogságtól sirnék
És semmi sincs, mi ebből felriasztna.
Forog a kör és későn jön a hirnév.
Óh embereknek oly kevés virága,
Jó sorsotok fölött vak éjszakába.
Későn világol a dicsfény (a kába
Borus tömegből későn nő ki, árad).
Világok bus virága, Föld, te árva,
Te társtalan, de szép vagy a sebekkel,
De szép is vagy a furcsa emberekkel,
De ha elmulsz, a csillagfényes éjbe
Nem lesz senki, ki multadról regélne.
(Tündöklőn megnagyult fényed idézve.)