Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám · / ·
Méltóságos Grófné!
Excellenciás Asszonyom!
Vettem becses sorait s köszönöm ama kegyes részvétet, mellyel Excellenciád irántam még mindig viseltetni méltóztatik.
Horvát Árpád kineveztetése tegnap megtörtént s én igen örvendek, hogy feljebb becsülve adott szavam szentségét barátaim szemrehányásánál, még jókor visszavonulhattam.
Nagyon sajnálom, hogy a boldogult Tomi gróf halotti miséjén nem lehettem jelen. Milyen vígan ünnepeltük ezelőtt egy évvel születése napját. Milyen egészséges, szép és reményteljes ifjú volt! Mennyi joga volt az élethez, boldogsághoz, Excellenciádnak mennyi drága napot ígért! S minden oda van. E napon én is többször emlékeztem rá, mint máskor. Éppen régi szállásomra költöztem vissza, melyet akkor hagytam el, midőn vele Berlinbe utaztam. Könyveimet s irataimat rendezve, most ez, majd amaz juttatta eszembe a feledhetetlent. E könyvből együtt olvastunk egy hosszú téli este, e költeményemet számára leírtam volt, e levél az ő végsora volt, melyet hozzám intézett. Milyen jó, elnéző volt hozzám, a kétkedő és komor kedélyéhez. Óh istenem még a kellemetlen órákat és kiállt küzdelmeket is hogyan megszépíti a múlt s az édes órák varázsa! De miért szaggassam fel Excellenciád gyógyíthatatlan sebeit? Bocsánat, oh bocsánat. Nekem különben is az a szomorú helyzetem van, hogy Excellenciádban csak fájdalmas felindulást lehet felidéznem. Gyász köt Excellenciádhoz, egy koporsó, melybe annyi szeretet és remény van temetve. Miért kell nekem okvetlen, szótlanul is a koporsót juttatnom Excellenciád eszébe? Bocsánat, oh bocsánat!
Csókolom kezeit mély tisztelettel
alázatos szolgája
Gyulai Pál
Pest, október 9. 859.