Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám · / · Figyelő
Kíváncsi lelkendezéssel vettem kezembe a Budapesti Szemle idei évfolyamának májusi számát, mely a francia költő-király keleti versei közül a legszebbiknek, a "Les Djinns" c. Hatalmas fantazmagóriának, magyar fordítását foglalja magában dr. Hankiss János úr tollából. Fordító a francia nyelv és irodalom tanára a debreceni egyetemen s tudományos munkássága jó nevet szerzett neki szakirodalma terén. Így tekintély tolmácsolásában olvashatni az említett remeket nem csekély élvezetnek ígérkezett... Lelkendezésem és kíváncsiságom azonban csakhamar lelohadt mikor a szóban levő fordítás göröngyein végigdöcögtem. Hova párolgott el a narkotikus keleti parfüm illó olaja, mely a francia mester korsójából áradva, oly bódító erővel markol idegeimbe, ebben a hazai flanconban? Hova lett az eredeti páratlan finomságú verselésének dzsinnszárnyakon lebegő muzsikája a magyar strófákban. Istenem, hova... hova? - eszem ágában sincs számon kérni fordítómtól a hangulat oly imponderábilis elemeit, melyek elválaszthatatlanok az eredeti francia nyelvétől, ám de más lapra tartozik, ha a fordító a rendkívül nehéz versforma Procrustes ágyában vergődve, derűre-borúra Chevill-ekkel, azaz henye szó sőt mondat töltelékekkel dolgozik, melyeknek az eredetiben semmisem felel meg, melyet az eredeti intencióit néha meghamisítják s esetlenségükkel mindig holtbiztosra kizökkentenek bennünket a hangulatból. Ilyen fölösleges toldalékok fordításunkban a következő verssorok aláhúzott helyei: "A város Ott fent " (1.vsz.) - "Mintha lélek, Bús kísértet, Sírna érted" (2.vsz.) - "Táncol egy törpe, Szép kis legény", majd telhetetlenül megismételve: "Ugrik és lebben, Nem lehet szebben" (... vsz...), hol az eredetiben szép legényről s annak szép lebbenéséről szó sincs, hisz ott egy dzsinn, tehát gonosz szellem groteszk tánca szerepel. - Ilyen töltelék továbbá: "Mintha tömeg nyögne... Száz sikátoron." (4.vsz.) - "Alig számolhatsz húszig" (a rím úszik. 5.vsz.) - "Mily szörnyű zaj! Remegve várjuk" (7.vsz.) majd u.o. "A tetőgerenda, ó szégyen! Meghajlik", hol e becsempészett szégyenkezés, melynek semmi értelme nincs, tisztán a réten rím kedvéért történik. - Tovább: "Ó ég, biztosan nálam száll le! Hallgass!..." (8.vsz.) - "Ezer lábuk kopogása, Félelmet másutt arat." (10.vsz.) - "Hangzavartól zeng a sík, Amely sose hallgat" (11.vsz.) Mi nem hallgat? A sík? A hangzavar? Akármelyikre érti a fordító, meghamisítja eredetijét, mert hisz ebben éppen a távozó dzsinnek elhaló, gyenge morajlásáról, nem pedig valami állandó zene-bonáról van szó. - Végül az utolsó versszakban: "Ne félj!" (A fennebbi "Hallgass!" párja) - Ennyi fölösleges többször értelemzavaró szószaporítás az eredetinek légiessége mellett is, tömör dikcióját teljesen tönkreteszi s semmivel, még a rendkívül kötött forma nehézségeivel sem menthető. Az ilyen forma foldozás mely egyébként műfordításaink nagy részének egyik legszembetűnőbb jellemvonása azt a benyomást teszi az olvasóra, mintha valami drótosnak egy finom mívű váza kerülne a kezébe s ekkor megszállván őt az ihlet, hogy mesterségbéli jártasságát megmutassa, előbb darabokra törné a drága edényt, azután lege artis megint összedrótozná.
A chevillle ellenkezőjére, a kihagyásra is akad példa fordításunkban. Mindjárt az 1. Versszakban karöltve találkozunk mind a kettővel. Hugo így kezdi költeményét: "Murs, ville Et port, Asile de mort, Mert grise Ou brise La brise, Tout dort." E versszakot elolvasva, mindenki érezni fogja, hogy a súly ez utolsó soron nyugszik, mely - mintegy lesben állva - nyeli magába a feléje siető többi sort. Már most csak a hangulati egység megbontására vezet, ha a fordító ezt a súlyos, a ritmikus lengést nyugodtan lezáró mondatot elaprózza s henye gondolatpárhuzam aprópénzére váltja fel: "A váron Ott fent Az álom Mereng. Lágy, szürke Víz tükre, Ott ül le A csend.", hol emellett az eredeti színes realitásaiból egy egész csomó elsikkad. Nem tudjuk meg e fordításból, hogy a tenger partján vagyunk, még pedig egy város kikötőjében, melyet a halál elől való menedéknek mond a költő. szóval a színhely szabatos képe helyett, mi pedig csakugyan elég fontos, elmosódott, szürke általánosságokat kapunk a fordítótól. Ennek az eljárásnak példájával másutt is találkozunk nála. A 6. versszakban pl. azt mondja Victor Hugo: "A tiszafák, melyeket a dzsinnek röpte összezúz, úgy recsegnek, mint az égő fenyő." Világos, hogy a tömör, kemény tiszafa itt szándékosan van szembeállítva a puha fenyővel s ez az ellentét, mely jellegzetesen emeli ki a dzsinnek nagy erejét, teljesen elvész a fordítás következő soraiban: "A fák hegye félreverve Egyet reccsent s összetört."
Az eddig felsoroltaknál is súlyosabb elbírálás alá esnek azonban fordítónk azon sorai, melyekben eredetijét nyilván félreérti. Röstellem ezt szóba hozni, röstellem fordítóinkat újra meg újra figyelmeztetni, hogy a műfordítás sikerének legelemibb feltétele elvégre is az eredeti szöveg teljes megértése, hiába, még mindig akadnak fordítóink, kik úgy vélik, hogy még ezt a követelményt sem kell komolyan venni. Félreértés szülte fordítónknál a következő helyeket: "Kolomp cseng körbe. S úgy érzem én: Táncol egy törpe Szép kis legény" (3. vsz.) - Hugonál: "La voix plus haute Semble un grelot. D'un nain qui saute C'est le galop." Tompa kongású kolompról tehát szó sem lehet. Hisz az eredeti a szélvész legvékonyabb hangjáról beszél, mely egy táncos törpe csergőjeként csilingel. - Szinte hihetetlen tévedés mered felénk továbbá az 5. versszakban, hol Hugonál a dzsinnektől megrettent ember a ház csigalépcsője alá vonul, ott aztán lámpája kialvóban s a lépcsőkorlátnak a fal hosszában kúszó árnyéka a mennyezetig emelkedik fel. "Déja s'étient ma lampe Et l'ombre de la rampe, Qui le long du mur rampe, Monte jusqu'au plafond." Mi lesz ebből fordítónknál? "Alig számolhatsz húszig, Szobád sötétben úszik S az inda, mely kinn kúszik, Végig futja a falat." Persze hogy a rampe szót értette félre Hankiss úr (nyilván valami plante rampante-ra gondolva) s így hozta remegve megbúvó emberét abba a lehetetlen lelki diszpozícióba, hogy ijedelme paroxismusának tetőpontján nyugodtan megfigyelje, mint kúszik kinn az inda! - Félre érti fordítónk a 7. vsz. következő sorait is: "Et la vielle porte rouillée Tremble á déraciner ses gonds", melyeket így fordít: "A rozsdás ajtó sír a szélben S hogy szárnyra kel, attól remeg", holott az eredeti értelme nyilván ez: "A rozsdás vén ajtó úgy megremeg, hogy szinte kifordul sarkaiból." A félreértés a de és á előszócskák funkciójának felcseréléséből keletkezett! - 11. vsz. következő sorai: (On croit...) pétiller la gréle Sur le Plomb d'un vieux toit" fordítónknál: "S a jégeső így kopog, ha ólmos az ablak." Tehát ha nem ólmos az ablak, nem kopog rajta a jégeső? Hugo természetesen ólomtetőre gondolt. Megengedem egyébként, hogy itt nem félreértéssel, hanem önkényes változtatással állunk szemben, ám végeredményben ez egyre megy. Föltétlen és pedig rút tévedés ötlik azonban elénk a 12. vszakban: "Egy hangot a távol Ide-ide küld. Az arab síkságról Tán (?) így szól a kürt. Parton lantot vernek, Néha dalok kelnek S az álmodó gyermek Aranyálmot gyűjt." A franciában: D'étranges syllabes Nous viennent encor: Ainsi, des arabes Quand sonne le cor, Un chant sur la gréve Par instants s'éléve, Et l'enfant qui Réve, Fait des réves d'or." Parton való lantolásról itt tehát szó sincs. A parton fel-felhangzó dallam egyszerűen a kürtök zengésének egy-egy, pillanatonként a szellők szárnyán odajutott töredéke.
Ez öntudatlan szövegrontásokon kívül a fordítónak még néhány önkényes változtatásáról kell megemlékeznem, melyeket a fentebb érintett kihagyásokon s bővítéseken kívül egyebekben is megenged magának eredetijével szemben. Ezek példájára akadunk a 4. vsz. következő soraiban: "A zaj közelebb jön Visszhangboltokon, Harangot zenget fenn Elhagyott torony." Itt ugyanis az eredetiben nem tényleges harangzúgásról van szó, hanem csupán a dzsinnek közelgő zaját hasonlítja a költő a harang kongásához: "La rumeur approche, L'écho la redit, C'est comme la cloche D'uncouvent maudit." - Ugyanezt az eljárást ismételi meg fordítónk a 13. vszak következő soraiban: "Csak egy mély dallam mormol még halkan, Egy láthatatlan Hab énekel." Ez a hab az eredetiben ugyanis szintén csak hasonlatként szerepel: "Ainsi, profonde, (ti. mint a dzsinnek háborgásának távolodó moraja) Murmune une onde Qu' on ne voit pas." - A 8. vszakban valóságos non sens pattan ki az eredeti megváltoztatásából: "A ház sikolt és ingadoz a lépte" (!) Hugonál: "La maison crie et chancelle penchée." - A 10. vszak e sorában: "S reszketnek a hosszú tölgyek" hibás az önkényesen választott jelző. A tölgynek ugyanis nem hosszúság a jellegzetes tulajdonsága, mint pl. a jegenyének vagy a fenyőnek, hanem terebélyességében imponáló volta. Erre gondolt bizonyára a francia költő is, mikor ezt a sort alkotta: "Frissonent tous les grands chénes." - Hogy az ily korlátlan szabadosság a fordításban, hova lyukadhat ki, ennek bemutatására legyen még szabad Hugo költeményének utolsó versszakát fordításával együtt egészében ideiktatnom:
Hogy ebben a fordításban az eredetire ismerjünk, ahhoz a jó akaratnak oly mértéke volna szükséges, mely a bírálót szinte bűnrészesévé tenné e merénylet elkövetőjének.
Igaz, hogy minderre Hankiss úr azt mondhatná, könnyű a bírálónak prózai fordítása kényelmes lövészárkai mögül puskázni a szegény fordítóra, ám de próbálkozzék meg maga, Hugo kegyetlenül nehéz versformájába beleszorítani a saját, hol terjengős, hol döcögő mondatait. Csakhogy erre a föltételezett megtisztelő ajánlatra a magam részéről valószínűleg így felelnék: "Isten mentsen! Mindenekelőtt nem vagyok elsőrangú nyelvművész, azután nem érzem magamat Victor Hugoval kongeniális költői szellemnek s végül "A dzsinnek"-et egyáltalában lefordíthatatlan költeménynek tartom. Mindezeknél fogva nem vagyok hajlandó stúdióm karosszékének enyhet adó ölét ama szilaj mitológiai szárnyas csikónak hátával felcserélni, mely az ilyen művészvérű állathoz méltó virtuozitással nyekkenti porondra azt, ki nem ért a rajta való lovaglás mesterségéhez.
Mindezt, úgy vélem, a fordító úr is megszívlelhette volna, mielőtt hálátlan munkájába belefogott, mert a propertiusi "in magnis voluisse sat est", szerény nézetem szerint, tetszetős formában veszedelmes tévtanítás, melynek - tessék csak jól végig gondolni a dolgot - voltakép így kellene hangzania: "in magnis voluisse non est sat." Ez versnek gyönge ugyan, de cserébe, szemenszedett, hamisítatlan igazság.