Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Figyelő
Andrejev Leonid "A gondolat" c. drámájának Paul Wegenerrel való előadása kétségtelenül a bécsi színházi szezon egyik legmaradandóbb költői és színészi élménye.
A darab témája erősen drámai. Egy elbizakodott emberrel van benne szó, akinek ezért az elbizakodottságáért lakolnia kell.
Ennek az embernek a fennhéjázása egészen új. Magányos, külön ember, a világtól elfordult és nagyon büszke gazdag gondolati és mély belső életére. Másképpen él, mint a többiek, maga és a nálánál kisebb tehetségük között szakadékot érez, melyet fenn is akar tartani. Egy ifjúkori barátja, egyike azoknak, akikkel mindig felülről bánt - jóllehet író , sőt sikerekben gazdag író - mivel őt is a kisebb tehetségűekhez számítja, elcsapja kezéről azt az asszonyt, akit ő is szeret. Hat év múlt el. A házaspárnak gyermeki vannak és a különc, aki még mindig tanulmányaiba és kísérleteibe temetkezik, szereti ezeket a gyermekeket. Orvos és, úgy látszik, a majmok idegállapotait tanulmányozza. Mikor a függöny felgördül, az orvos egy majom állapotán töpreng, amelynek a zárkája előtt ül és amely, mint hiszi, bús komorságban tönkre megy.
Még mindig szereti az asszonyt. A kisebb tehetségű sikere izgatja és kínozza. Egy nap felmerül benne a gondolat, hogy ezt az embert, akit gyűlöl - mivel kisebb tehetségű nála és mégis sikere van - gyűlöl tehát ösztönösen és megmagyarázható okokból, megöli. Hogy örültnek tetteti magát, és ez az őrület látszatában öli meg. Azt gondolja, hogy ez által a színlelt őrültség által elkerüli a büntetést. Azt hiszi, hogy önmaga lelki életét olyannyira hatalmában tartja, hogy sikerülnie kell vakmerő tervét keresztül vinni, anélkül, hogy önmagának ártana vele.
Ez az új ebben a témában. Egy ember vakmerő kísérletet visz végbe saját lelki erejével. Mi az erősebb, - az akarat, a lelki életen való uralkodás - vagy lelkének ösztönereje? Az akarat és ösztön erőinek mérkőzése gyakori témája ugyan a drámának, de itt egy ember arra vetemedik, hogy feloldja bilincseiből az ösztönös életerőket, hogy az ösztön félelmes feloldását tettesse és azt mégis hatalmában tartsa. Maga az ember aki itt szerepel, új. Olyan valaki, akit pszichológiai vizsgálódásai és kísérletei a szellemi gőghöz vezettek, aki azt hiszi, hogy az emberi lélek organizmusát már olyan jól ismeri, hogy büntetlenül játszhat rajta.
Vakmerőségében olyan messzire megy, hogy a kiválasztott áldozat asszonyával közli tervét. Mikor pedig az megrémül, úgy tesz, mintha csak tréfált volna. Megteszi mind amellett előkészületeit. Betegnek tetteti magát, meglátogatja az őrültek házának vezetőjét, aki azt a tanácsot adja neki, hogy menjen szanatóriumba, - erre világba kürtöli, hogy szanatóriumba szándékozik menni.
Ösztön erejét azonban nem tartja hatalmában. Tettét ugyanis nem egy meghatározott időben hajtja végre, melyet ő választott meg, hanem abban a pillanatban, melyben az író őt felingerelte, aki az ő emberi tulajdonságain gúnyolódik, melyekre olyan büszke. Két különböző fajtájú ember, a verőfényes szangvinikus és a sötét kolerikus ütköznek itt össze, vágnak egymás arcába rettenetes kínzó igazságokat, - az orvos felkap egy levélnehezéket, amely az asztalon hever és agyonüti vele az írót. A tett nem színlelt őrület, hiszen impulzive történik. De valódi őrület-e? Az orvoson, aki tette után hazamegy, valódi őrület jelei mutatkoznak. Énekel, dadog, értelmetlen szavakat mond, mértéktelen vidámság és fájdalom váltakoznak benne. Félelem fogja el, hallucinációi vannak, maga se tudja, ő önmaga-e. Egy hatalmas jelenet, amely a nagy színésznek Wegenernek alkalmat ad, hogy a kitörő félben lévő őrültség rettenetes képé ábrázolja.
De csakugyan örült-e vagy csak játszik? Az utolsó jelenetek az őrültek házában játszódnak el. Maguk az orvosok sem tudják pontosan megmondani, valóban őrült-e vagy szimulál? Őt magát is kínozza a gondolat: őrült vagyok-e vagy szimulálok? Az agyonütöttnek a felesége jön hozzá és mondja, hogy ő megbocsát neki, mert nyilvánvalóan őrült volt, amikor tettét elkövette. Itt van tehát egy normális ember, aki kereken szemébe mondja, hogy őrült. Nem kell-e eszét, amely már úgyis megbillent egyensúlyában, ezek után végleg elvesztenie és egészen örültté válni?
Ez a darab, amelynek drámai témája van (az ember, aki fennhéjázása miatt bűnhődik), amely egy új emberfajtát mutat be (aki saját maga kísérletezik fennhéjázó lelkével), amelynek új meséje van (az ösztönvilág felszabadítása, melyen látszólag uralkodunk), amely a nézőnek megmutatja a bennünk szunnyadó őrület fenyegető hatalmát: a színpadon mégis csak Wegener nagyszerű játéka által hat és pedig a költő eszméjének bizonytalansága következtében és különösen a technikában való hiányosságai miatt.
A technikája naturalista-orosz-novellisztikus technika, aminek következtében a néző a fontosat (az eszmét) csak mellékesen látja meg, ahelyett hogy világosan előtérbe volna állítva. A fontos: a rettenetes gondolat keletkezése és elhatalmasodás, hogy magát örültnek tettese, csak mellékesen jelentkezik az orvosnak és annak az asszonynak a beszélgetésében, akit az orvos szeret. Ezt a gondolatot azonban látnia kellene a nézőknek a maga keletkezésében és növekedésében. Abban a pillanatban, amelyben az orvos elköveti a tettet, a néző előtt nem világos: 1. hogy az orvos ehhez a tetthez készülődött, 2. hogy a tett az ő számára is meglepetést hoz. A darab további folyamán se világlik ki, vajon az orvoson valóban kitört-e az őrültség, vagy csak tettei magát.
Amit a költő ki akart fejezni, az, hogy már a gondolat feltámadása, hogy valaki őrülnek tettesse magát, első jele a kezdődő őrületnek. De szabad-e, hogy ez a gondolat az őrültben meglegyen, Vagy ha már megvan benne (és a költő magával az orvossal mondatja ki ezt a gondolatot), a laikus számárra (aki mégis a nézőtéren ül) nem világos-e, hogy ez az ember nem őrült?
A költő nem rendelkezik művészetének avval a technikai részével, amellyel az őrület keletkezését ábrázolhatná. Hogy a gyilkosság gondolatának keletkezése és a tettetés szándéka az őrültség első jele, szabad a nézőnek észrevenni, de nem az őrültnek gondolni. Andrejev úgy állítja elénk az emberét, hogy az egyszer színlel, másszor valóban őrült (ezáltal pedig csak egy színházi figura marad) és ezen a kettősségen még a nagy színész Wegener sem tud keresztül jutni.
[+]