Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám
A szív megállt... S hogy mi a kósza szélben
Merre tartunk? - hogy mondjam el neked?
Ám tudj meg annyit: szótalan haladnak
A lelkek seregei, - hangtalan pataknak,
Örök pataknak vándorlásaként.
Volt látomástok arról ami fekete?
S megérted-e, mi lassan tovafolyó árnyék?
S hogy ezzé leszel, hinni mered-e?
S hogy hosszú út, csillagtalan mi reád vár még...
Vonulni éjen át, vonulni szüntelen...
Tátong az űr eléd s az óra már közel...
S ó mégse sírj, - kitárt két karja fénylik:
Anyád az ott, ki végre átölel...
Mert maga ő az örök éjfél mélye...
Mert maga ő az örök feketeség...
Borító kéz!...
S a ringató, a nyugtató, örök sötét.