Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám
Nemcsak az embereknek van mondanivalója, hanem koroknak is. Némely kor új érzésektől és nyugtalan gondolatoktól terhesen jelentkezik s egész táborra, a jeles emberek valóságos seregére van szüksége, hogy kibeszélje magát és megértesse, mi az értelme. Ilyenkor csoportosan jönnek a tehetségek. Egyik a másikat kiegészíti, magyarázza, ösztönzi. Szervesen összefüggenek. Helyüket hamar meglelik mintegy titkos útmutatásra. Ha 1910 körül valaki betekint az egyetemre s végighallgat egy vita-estélyt, melyen akkor még névtelen fiatalemberek mérkőztek egymással, a teremben megtalálja kicsinyben, de élesen körvonalazva a magyarság későbbi, kibontakozó érzelmi és értelmi életét, minden árnyalatában, a párttagozódástól kezdve az új szellemi áramlatokig, a régies politikát, a hagyományos költészetet épp úgy, mint az európai iskolázottságot s a formabontó, idegesen-érdekes irodalmat.
Ő volt a tudós. Nagyon fiatal, szelíd ifjú, kinek meredek homlokát már akkor sem övezte dús haj s mélabús, de éles tekintete vastag szemüvegen esett ránk. Érzett rajta valami érett és higgadt, nemes és előkelő, komoly, de közvetlen. Mohó önképző, fáradhatatlan, bátor kutató, az éji mécs virrasztója, kinek halovány arcán nappal is mintha visszatükröződne a sápadt sugár. Erre a regényes, türelmetlen társaságra nem hatott varázsosan ez a szó: «tudós.» Sok por tapadt hozzá. Nagyszerűségét kisszerűvé tették azok, kik csak bitorolták. Király György, ki bűvös lámpával világított be egy poros könyvbe és a tudást lélekké finomította, akárcsak két mestere,
Rengeteg munkát vállalt. Egy életen át a munkást, a toll nagy munkását tiszteltem benne. Olyan szaktudást szerzett, mely verhetetlen, beleásta magát elfelejtett mondákba s friss szemmel látta meg a «tárgytörténetek» új összefüggését különböző népeknél. Nála a szaktudás nem végcél. A
Nem ismertem nála munkásabb embert. Amit termelt, az csoda. Visszatért mindig az íróasztala mellé, kezébe vette a tollat, fáradtan is, csüggedten is s megtalálta a munkában azt az örömet, melyet egyszer, valaha, először érzett. Ebben van példaadó erkölcsisége. Nem ismertem nála őszintébb embert. Írásában mindig szókimondóbb volt, mint magánbeszélgetésében, szemtől-szembe, mindig szigorúbb, mint valakinek háta mögött. Folyton harcban állott. De betegen, összetörve, meghajszoltan se mutatkozott keserűnek, jósága magasáról kedves, finom mosollyal szólt ellenfeleiről, ellenségeiről. Megértette őket, tehát megbocsátott nekik. Nem ismertem nála becsületesebb embert. Az igazságot tudta szeretni, nagy tudásával is, mely kétkedővé tesz, görögtűz és szenvedély nélkül, egyszerűen s volt ereje, hogy mindig és mindenhol kimondja. Az emberek azért nem becsületesek, mert nem hiszik komolyan, hogy meghalnak. Ő tudta ezt, a halál, melyet évek óta magában hordozott, eltűntette a káprázatot, mely a többieket megtéveszti. A halál előtt vallott,
Ezért az életé minden szava, melyet leírt s ezért nem múlik el sem munkája, sem emléke, melyet reánk hagyott.