Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám
Mikor itt idegenben Király Györgynek halála hírét olvastam: letettem az újságot, könny állt szemembe, s azt gondoltam: Minő kár e jóravaló fiúért!
Azonban: ott égjen el, énfelőlem, valahol könyvesház találtatik. Pofoznám fel, aki az értelmet kitalálta. Mindenesetre: a fene megehet mindent, ami nem emberség.
Nem tudjátok, minő optikája nő az embernek, ha messziről s évek közén át néz hazájába. Idegenség ereszkedik közéje s az otthoniak közé. Annyifajta, hogy... de ezt sorra kell venni.
Például: az öregek, kiket még java munkájuk közepett hagyott, rendre meghalnak. Egy-egy apai gyökérszál szakad el velük.
Például: a kortársak, kiktől ölelkezve búcsúzott volt, közben kifutják formájukat. Némelyiknek hamissága felfakad. S elszólja magát, szadista számítással, hogy a másiknak be van fogva a szája, vagy, mikor szemén és szívén fröccsentette a genny: kisülne szeme s meghasadna szíve, ha feleseljen. Testvéri gyökerek száradnak el mellében.
A fiatalok pedig? Én ugyan nem hiszek, valameddig el nem meszesedtem, az öregségben. Vagyis nem hiszem, hogy ami új ábécéje van a nálamnál harminc évvel fiatalabbaknak, számomra megtanulhatatlan volna. Az alkalmatlanság ott kezdődnék, ha valóban nem
Úgy hogy az atyafiúi közösség kezd meglazulni. Úgy hogy a munkatársi érdeklődés kezd megereszkedni. Úgy hogy az eredményeken való öröm kezd ellanyhulni. S másrészt: ha az embert emberi elevenében érik csapások, csak szájrándítása marad tudományos, művészi vagy politikai fioratúrák iránt. Csak az érdekli, ami igazán
Király György megmutatta. S én életemnek, vérző életemnek veszteségeképpen érzem, hogy e drága emberrel ezen a földön már meg nem ismerkedhetem.