Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ
Az első regény olyan egész életre szóló élmény, mint az első szerelem. Láza: öröm és szenvedés egyszerre. S ha írója túl van már a harmincon, mindig egy kis rezignáció fájdul át rajta, búcsúzkodás, a már tűnőben felidézett napos tájaktól, az ifjúság végleteket ölelő gyönyörű, vakmerő gesztusától.
Zilahy Lajosnak ez az első regénye. Tudjuk, mit jelent ez a nem egészen esztétikai kategóriának szánt megállapítás. Bátorságot és habozást, mámoros repülést és gyermekes bukdácsolást, túlzsúfoltságot és elnagyolást, igent és nemet, egyben, egyszerre. De különösen lírát, forró, szenvedelmes lírát, ha költőről van szó. Zilahy Lajos pedig - pár esztendő előtt megjelent verskötete nélkül is - szinte soronként rajtakapható költő. Mondatainak önmagát és önmagáért muzsikáló élete épp úgy karakterizálja, mint látásának frissessége, megfigyeléseinek realisztikus visszaadása, belső, zárt konstrukcióra való törekvése.
A
A regény kerete eléggé megszokott. Egy öngyilkosságra készülő fiatalember utolsó, hosszú levele - amelyet különben belső indokolás nélkül ír egy véletlenül elébe kerülő barátjához -, ez a nem éppen új forma zárja magához az impresszionista festők széles ecsetkezelésére emlékeztető képet, magát a tulajdonképpeni regényt. Nincs túl messze vagy túl mélyen, sejtelmes ködökbe vesző horizontja ennek a képnek. Üde, friss színfoltjai, némi dekoratív hajlandósággal, majdnem egy síkban sorakoznak. Nem sötétlenek át alóluk problémákra árulkodó, nehezebb tónusok. Az egész leegyszerűsített, csak a lényeges dolgokat hangsúlyozó mese - két perzselő szerelem egymásba futása a végzetes kisiklás katasztrófájáig -, nem tár föl izgató mélységeket. Egyszerűen: érdekes, élő, ideges gyorsasággal lepergő történet, könnyed biztonsággal jellemzett hús-vér alakokkal. De erős és színdús írói fantáziáról, a tiszta írói eszközök őszinte megbecsüléséről s önállóságra valló, fölényes használatáról tanúskodik. Zilahy Lajos tud írni. Hajlékony, egyéni ízű, kiforrott stílusa, amelybe kissé Jókaias romantikája öltözködik, vonzó, kifejező és mindig artisztikus. Az eleven szó szuggesztív ereje hevíti mondatait és ez sokkal nagyobb dolog, mint általában hinni szokták. De ami ennél is több: sorai mögött szinte kitapinthatóan érezzük egy rendkívül talentumos költő egyéniségének önmagára ébredését, határozott kiformálódását. Érezzük, hogy a leírt betűk mélyén valami nem egészen tisztázott, ám már-már fölsejlő cél felé tart az író. Ha Zilahy szétszórtan megjelent novelláira gondolunk, még inkább észrevesszük ezt. A film rohanásával vetekvő tempó lihegésében az új forma kialakulásának vágya kísért...
Igazságtalanság lenne azonban csak ígéretnek minősíteni ezt a kis regényt. Sok igaz, kész érték hordozója a