Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám
Szabó Ervin hátrahagyott művével e folyóirat jan. 1-jei száma foglalkozott. A következő sorokban nem ismertetni akarjuk e munkát, amelyet mindenkinek ismernie kell, aki a mai Magyarország kialakulását akarja megérteni, hanem annak alapvető gondolatát kívánjuk kritika tárgyává tenni.
Ez alapvető gondolat így foglalható össze. A 48/49-es forradalom egészen más fordulatot vett volna, ha a jobbágyság fölszabadítása egyrészt méltányosabb megváltással, sőt lehetőleg kártalanítás nélkül ment volna végbe, másrészt pedig kiterjedt volna a hűbéri viszonynak összes és újabb alakulataira is. Az a mód, ahogy a fölszabadítás föltételeit kimondták (a végrehajtásnak az abszolutizmus idején történt), nem volt alkalmas arra, hogy igazi lelkesedést keltsen a jobbágyságban a dinasztia elleni harcért. Hogy a jobbágyság ereje ily mértékben volt értékesíthető a nemzeti ügy érdekében, azért a felelősség elsősorban Kossuth Lajost terheli, aki osztályönzésből a nemesség érdekeit minden körülmények közt meg akarta védeni és annak vezető szerepét minden áron biztosítani akarta.
Még néhány év előtt ez az érvelés nagyon meggyőző lett volna.
Mert képzeljük el egy pillanatra, hogy mi lett volna, ha Kossuth tényleg a jobbágyság pártjára áll a nemesség helyett. Hihetjük-e
Hetvennégy éve annak, hogy a jobbágyság fölszabadítását kimondták. És vajon lehet-e
Csak néhány hónap előtt hangzott el egy protestáns püspöknek az a panasza, hogy a magyar paraszt nemzeti öntudata a román megszállás idején, mily csekélynek bizonyult. Nagyon természetes, hogy ez 74 év előtt még csekélyebb volt. Szabó Ervin könyvében számos erre vonatkozó adat van. Hadd említsünk egy nála nem szereplő adatot is, amelyet Táncsics
Gyakran visszatérő vádja Szabó Ervinnek, hogy Kossuth a jobbágyság kérdésében nem volt következetes, hol keveset, hol sokat akart engedni és ezzel szembeállítja a kis centralista csoport (Eötvös, Kemény, Csengery) mérsékelt, de következetes magatartását. Nem hisszük e vádat igazságosnak. Egészen más a helyzete egy reménytelen kisebbségben levő ellenzéknek, mint egy olyannak, amelynek készen kell állnia, hogy bármely pillanatban átvegye a kormányt. Eötvösék könnyen lehettek mereven következetesek, Kossuth ezt nem tehette, hanem a helyzet változásához képest alkalmazkodni volt kénytelen. Ha a nemesség a külpolitikai események folytán jobban félt attól, hogy a dinasztia reá szabadítja a parasztságot, mint (Galíciában), akkor Kossuth többet ígérhetett a jobbágyságnak, amikor azonban azt kellett éreznie, hogy az udvar a konzervatív nemességet bujtogatja, természetesen határt kellett szabnia az ígéreteknek. Hogy hébe-hóba követett el kisebb taktikai hibákat, azt most utólag persze megállapíthatjuk, de főbb vonásokban helyesen ítélte meg a helyzetet, nagyon jól ismerte a magyarságot és amikor a nemzeti ügy védelméről volt szó (mert ez volt Kossuth előtt a legfontosabb), összeszedte mindazt az erőt, amit nagyjában véve e célra egyáltalában egyesíteni lehetett a magyarságon belül.
Ha Kossuth nemzetiségi politikáját vizsgálnók, itt persze egészen másként állna a dolog. Itt súlyos hibákat követett el, amit az emigrációban nyilván be is látott és igyekezett jóvátenni. Azt hisszük, e hibás politika magyarázata nem annyira a tények fogyatékos ismeretéből származott, hanem inkább abból a lelki nehézségből, hogy mint a legintenzívebb magyar nemzeti érzés megszemélyesítőjének szinte lehetetlenség volt a nem-magyar nemzeti érzésvilágba annyira belehelyezkednie, hogy annak szempontjából ítélhesse meg a helyzetet. Széchenyi képes volt erre, Kossuth nem. Azonban nem fogadhatjuk el tényként azt, hogy Kossuth a szerb deputációnak azt vágta oda: «Köztünk a kard döntsön!», amit Szabó Ervin inkább csak odavetve, futólag említ. Kossuth
Bár Szabó Ervin a nemzetiségi kérdést csak nagyon futólagosan érinti, egy igen kitűnő megállapítása van. Ti. az, hogy a nemzetiségi parasztságnak egy óriási előnye volt a magyarral szemben: jobb vezetése volt. Az intelligencia nem hagyta úgy cserben, mint a magyar parasztságot. Petőfin és Táncsicson kívül alig volt figyelemreméltó ember, aki akkor, amikor a nemesi és jobbágyi érdekek között kellett választania, a jobbágyság pártjára állt volna. Ez természetesen nem azért történt, mintha a (csekély számú) nem-magyar értelmiség erkölcsileg emelkedettebb színvonalon állt volna a magyarnál, hanem azért, mert a magyar nemesség nem fogadta volna be és így csakis a saját nemzetiségén belül működhetett, amely csaknem tisztára parasztságból állt. Ez a jobb vezetés okozta azt, hogy a nemzetiségi parasztság osztályöntudata a 48/49-i forradalomban a magyar parasztságénál erősebben nyilatkozott meg.
Ha Szabó Ervin könyvében az ipari munkásságra vonatkozó igen érdekes adatokat olvassuk, azt látjuk, hogy az ipari munkásság 1848-ban nemcsak számban volt gyönge, hanem politikai fejlettségben is. Alig van valami jele annak, hogy a parasztságot e tekintetben fölülmúlta volna. Valóban, senki sem sejthette ekkor az ipari munkásság jövő politikai jelentőségét. E nagy haladást és fejlődést a mezőgazdasági munkássághoz képest természetesen a kedvezőbb külső körülmények (a város, a gyakoribb helyváltoztatás stb.) magyarázzák. De ez mit sem változtat a tényeken. Kossuth