Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · FIGYELŐ
(1840-1922)
A modern olasz elbeszélők között Giovanni Verga volt a legtörzsökösebb író. Kemény, férfias, gyakran sivár jelenség, mint Szicíliának sárgára aszott sziklás tájai, melyeken ifjúságát töltötte. Könyörtelen realista volt, azok közül való, kik elbeszéléseikben embereik sorsát kegyetlenül előre eldöntik és az eseményeket úgy irányítják körötte, hogy a neki kiszabott útról le ne térhessen: hogy csoda, vagy véletlen kedvező fordulat ne érhesse, és a reá halmozott életterhet le ne rázhassa magáról. Minden hőse tönkremegy. Elég szenvedélyében, vagy erőszakos halállal pusztul el, vagy lassan emészti el a sorvadás. Mint az olasz irodalmi naturalizmusnak, a
- Áldott óh te, aki halott vagy! Áldott óh te, Szent Szűz, ki elvetted magzatomat, nehogy annyi szenvedést kelljen rámérned, mint reám!
A rövidebb-hosszabb elbeszélések vagy inkább rajzok kora volt ez Európa-szerte. Verga tehetségének, tömör kevésszavúságának igen jól megfelelt ez a forma. A remekművek egész sorát írta meg benne. Közülök a «Cavalleria rusticana» és a «La lupa» (a farkas) címűek világhírre jutottak. A drámai koncentrálásnak nagyszerű példája mind a kettő s még több-kevésbé híres társuk is. Verga a cselekmények legfontosabb részét rövid mondatú párbeszédekben hagyja kifejleni. Kevés szóval elevenít meg embereket és tölti meg őket óriási életerővel. Ugyanolyan hatalmas jellemző erővel rajzolja a tájat és érezteti levegőjét is. A naturalizmus szemléletének módja volt az oka annak, hogy igazi történetet kikerekíteni nemigen tudott. Egy-egy emberéletnek egy-egy részletét ragadta ki az egészből és fejlesztette szét, hogy azután valami erőszakossággal - a kés nagyon fontos szerepet játszott elbeszéléseiben - véget vessen neki. Annyira tárgyilagosnak - szinte tudományosan érdekeletlennek - igyekezett maradni, annyira vigyázott, hogy részvételével ne kedvezzen történetei bármelyik szereplőjének is, hogy ebből a nagy
Bár rövid elbeszélései az igazi főművei, remekmű lett két hosszabb lélegzetű írása is: a «Le Malavoglia» és «Mestro den Gesuaedo» című regénye. Az előbbi egy halászcsaládnak - nagyapának, fiúnak, unokáknak - története, az utóbbi egy meggazdagodott szicíliai parasztnak némiképpen pčre goriot-i élete és halála. Mind a kettő élettől duzzadó és bizonyára soha el nem évülő alkotás.
Nemes és előkelő lélek volt mind e történetek írója, az íróerkölcsnek ritka példája nem csak a maga nemzedékében. Megérte, hogy a hír az egész világon meghordozza nevét. És megérte, hogy az irodalmi divat változtával elfelejtsék még a hazájában is. Méltósággal viselte el mind a kétféle sorsot. Már évtizedek óta nem írt vagy legalább is nem adott ki semmit. Cataniában élt csöndesen és békésen. Ott is halt meg, csöndben és békében.