Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · FIGYELŐ
Negyedikül immár előzői nyomán, azoknál inkább is, csakugyan királydráma ez: felleljük, tisztes ismerőseink, a szankcionált formaságokat: király és királyné, viszállyal töltekezett tanácsosok, futárok, kikből vérrel elegy buggyan ki a hír, zörgő hadak vonulása hajnalodó utakon, országos események. Mégis íme, lehet ó tömlőkbe új bort tölteni, az ódon becsült fegyverzetben új költészet vív itt, ez a királydráma jóformán egyetlen komolyan veendő színházi esemény mifelénk esztendők óta már.
Szomory formabontó, újító; más oldalról teszi drámává a drámát, mint ahogy tanultuk eleddig. A görög drámának, tudjuk, kétféle színjátszói voltak: a két, majd három agonistes, a három «harcoló», akikkel tragikus dolgok történnek és akik tragikus dolgokat visznek is véghez, végzetüldözte héroszok lévén, koturnuson lépdelő szálas alakok; a másik csoport pedig a kórus, melynek tagjaiban a tragédia voltaképp végbemegy: megábrázolt átélői a tragikus élménynek, ők a fókusz, melybe összegyűl a tragikus fény és bennük törve képpé sugárzik a nézősereg szemébe egységesen. Később aztán megszűnt a kórus és maradtak az agonistesek: keresztény dráma; a tragikus fény valahol a nézőtér fölött, egy absztrakt pontban találkozik. Azután eljött a kor, melynek nincsen szeme héroszokat látni. Megtömpültek az emberek, honnan vegyünk hát agonisteseket? Ez a rezignáció kora: polgári dráma, naturalizmus. Ez a kísérletezők kora: akarás-virtuóz németek hosszú menete Hebbeltől Hasencleverig és ki tudja meddig még, kémiai úton próbálnának előállítani egy hősi homunkuluszt, vajúdnak a hegyek... nincsen dráma, csak dramaturgia, bebizonyítani, hogy nem is lehet.
Szomory lemond a kísérletező kétes babérjairól. Igazi művész, aki nem akar erején, korának erején felül, számára akarni - teljesíteni egyet jelent. Emberek máma nem tudunk héroszt kiszülni, mit tehet hát? Ha elmaradt az agonistes, visszajön a
Mert az egész darab nem más mint a mohácsi tragédiát kísérő kardal; karvezetők vannak csak, nem agonistesek, hősökről akik nincsenek, említés ne tétessék. Tragikus hős el nem lehet hőstett nélkül, a darab szereplői közül senki sem tesz semmit, nem is tehetne, a legerősebb, Szapolyai tette is csak annyi, hogy
Ilyeténképpen módosítván a drámát, sok minden feleslegessé vált, ami szükségesnek láttatott eddig: így a
Megszűnik a drámai
Megszűnnek az árokkal körülhatárolt drámai
Merész ez a játék! Mi marad akkor, ha mindez nem fontos és sok minden más sem? Tisztán-pusztán a
A várakozás feszültségének csak egyetlen kifejezhetési módja van: a végső pátosz; és a pátosz elömlik megállhatatlan, - nem mint folyóvizek árja, mint rohanó hegyi patak, de mintha egy borospince összes kiütött fenekű hordóiból megindulna a sűrű bor, melynek az illata is részegítő.
És milyen nehéz ez! A pátosz kétélű fegyver; ha csak egy szó nincs a helyén, egy szó, mely megereszkedés vagy racionális kifelészemlélődés a bűvös körből vagy akármi «más hang», és már tönkremegy az egész, mint film, ha kicsinyke fény éri; komikussá válik a pátosz, ha nem tud
A másik veszély a retorika; a pátosz üres dübörgéssé válik menten, ha a már bevált eszközökhöz nyúl; a patetikus létkérdése az
És csodálnunk kell Szomorynak nagy fiatalságát, mert a pátosz a fiatalság kincse; ekkora szenvedélyt rajongó gimnazistákban ha találni, önképzőköri periódusukban, mikor minden napkelte élmény még. Sőt mintha megfiatalodott volna esztendőkkel a II. József óta.
Magányosan áll ez a királydráma nagyszerű módszerbeli megoldásával irodalmunkban. A világirodalomban elődei - a Takácsok talán? Maeterlinck fiatalkori darabjai, a Vakok, a Hívatlan Vendég? Mértföldes távolságok a stílusban. Volt-e valaki, akit hasonlít ez a költő? Talán egy: magányos barokk költő az is, bőséges dikcióját hadarva mondták régi színészek, mert a szók egymásba botoltak bőségükben; fáradhatatlan-hanyagul ontotta a hasonlatokat és csipkés metaforákat szikár kezéből mint valami áldást: Calderon, a nagy jezsuita a Habsburgok trónja árnyán, az Escurialban.