Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Ignotus: NAPÓLEON ÓTA
Semmiféle baloldali ember, baloldali munkás sem, köteles vele tehát, hogy forradalmár legyen. A forradalmár lehet született forradalmár, de nem követelhet születési kiváltságokat. A munkási sem. A munkásság jobb része nem áll távol ezek felismerésétől - érzi, hogy az érdekeltség minő kapcsai kötik a mostani termelési módnak még mai visszaéléses és rablógazdaságos változatához is, s hogy ez utóbbiakban való legnagyobb javulásért is végzetes ár volna csakugyan felrobbantani a tőkés termelést, mert helyette csak kezdetlegesebb jöhet, mely az embereket csak rosszabbul látja el. Ha osztályharcában mégis nehezen tér át vagy vissza e gondolatmenetre, ha inkább csak itt-ott, csak csapatonkint, csak egy-egy nagyobb sztrájkvállalkozás közben taktikai kényszerűségből, annak egyik oka éppen a polgári osztályharcok idejéből példáznak s ezzel kötelességnek rája átszármazott forradalmi gondolkodás. Nehezen szánja magát forradalomra, de még nehezebben tud azonnal, elvben is és határozottan ellene fordulni a háta mögött forrongó gondolattalanoknak. Az is nehéz, hogy aki hagyományosan megszokta, hogy a lendület a harcnak forradalmi formájához kösse, jobban mondva attól kapja: ezt ugyanily frissen tudja átvinni a szívós türelembe, ugyanily frissen megőrizni az ernyedetlen kitartásban, ami a tőkés termelési rendben való következetes érvényesüléshez kell.
Ám mindez nem volna lehetetlen, ha néha s néhol szinte erkölcsi lehetetlenséggé nem tenné az, ki ellen a munkásság osztályharca, úgy állítják, egyedül folyik: a polgárság. A polgárság nemcsak saját elmúlt forradalmainak példájával izgatja bele a munkásságot abba, hogy a forradalmat s a forradalomban a diktatúrára való törekvést érezze kötelességének. Hanem azzal is, hogy a polgárság saját elégedetlenei vagy túlfejlettjei maguk is a polgárság ellen fordulnak, munkási osztályköntösben járnak, túlszocialistáskodják a szocialistákat, s a munkásságnál türelmetlenebbek abban, hogy a tőkés termelés mai fogyatkozásaiért s visszaéléseiért magát a termelési módot feleltessék, s a valóság miatt, hogy más is van a világon, mint munkás, szinte bosszút akarnak állni a polgárságon.
Középrendeknek, mint középpártoknak is, amúgy is bajuk, hogy nehezen lehet saját politikájuk és saját önérzetük. A birtokon belül lévőnek annyiban rossz a helyzete, hogy
Ám azt mégsem szabadna elfelejteniök, még fanyalogva született unokáknak sem, hogy a polgárság nem keveset dolgozott s nem kis lendületet fejtett ki, míg uralomra juthatott s hogy uralomra jusson. S hogy, amennyiben munkája, feljutása és uralma, ha nem is egybeesik, de összeesik a tőkés gazdálkodással: igazán nem kell ezzel elbújnia. Nem volt még uralom s gazdaság, mely oly rövid idő alatt az emberiségből oly nagy rétegeket, oly mélyre, oly magasra, s oly messzire vitt volna, mint a sokat fitymált polgári, a sokat szidott tőkés. S emellett semmivel több nyomorúságot nem termett, sehol, a színes gyarmatokon sem, mint az előtte volt uralmak, mint ezek ideinek, a polgárinak állítólagos ellaposodásához képest való állítólagos meghittsége: az ő rettentő keresztes hadjárataival, az ő irtózatos parasztnyúzásával, s az egyházi s a világi hatalom közt való, se nem ideális, se nem vértelen, se nem termékeny vetélkedéssel. Ha a Goethe Faustja azt a pillanatot tartja marasztalandónak, melyben egy darab földet elhódított a tengertől, akkor talán annak a polgári korszaknak sem fellegzett be máris, mely öt világrészt hódított el tőle, hajót küldött mélyébe, s szárnyon járt fölötte a levegő-égben is. S ez mindenre szól, nemcsak technikai haladásra. Művészetekre. Tudományra is. Nem fejtegetve, csak ismét rámutatva, hogy tudomány és művészet voltaképp már a polgárság uralma előtt is polgári mívelkedetek voltak: az sem áll, hogy művelő osztályok uralma mind e szép dolgokat megrontott volna. Nem hiszem el, hogy a vén paraszt Papa Giulio akár sugallóbb, akár értőbb, akár kellemesebb mecénás lett volna, mint a mai szintén elég hiú és értetlen bankok s városi tanácsok s az ő embereik. Nem hiszem el, hogy Cézanne kisebb festő, Mach kisebb filozófus, Balzac kisebb epikus, Planck, vagy Einstein kisebb természettudós, Wagner , vagy Mahler, vagy Bartók kisebb muzsikus, Hauptmann kisebb tragikus, Ady kisebb lírikus, s a blasewitzi híd csúnyább épület volna, mint bármely ókori, reneszánszkori vagy gótikus. Nem is említve, hogy ezt a blasewitzi hidat a vele vesződött munkások már minden bizonnyal jobb bér- és egyéb körülmények közt építették, mint akár az egyiptomi piramisokat, akár a Szent Péter templomát az akkoriak. Ha mind e valóságok s a polgárság minden érdemei és hivatottsága ellen a munkásság elfogult: az is hiba, épp akkora, mint volt a háborúban, mikor a németet lefitymálták az amerikaiak s az angolok hadi képességeit s lehetőségeit. A munkásnál azonban ez lehet természetes elfogultság - ám ha a polgárember cselekszi, akkor az lefelé törleszkedő sznobság, s egyben lelki szegénység is, mert ha van, s bizonyára lehet, az intellektüelnek a középrend mostohájának, súlyos kifogása rendjének uralma s gazdálkodása ellen: bírálja, akár lázadjon is ellene önnön megérzései szerint, de ne papolja utána az ipari munkásság legsajátabb törekvéseiből következő kritikát. E törekvések iránt lehet megértő a teljes meghajlásig, szövetkezhetik is velük a teljes önfeláldozásig, de ne komédiázza a munkásproletárt, ne színjátssza az antibourgeoist, s főképp: ne licitálja túl munkási forradalmiságban a forradalmi munkást, rákényszerítve ezzel, hogy kedve és érdeke ellen csak ezért legyen forradalmi, mert ő, a munkás-szocialista csak nem lehet kevésbé kérlelhetetlen, mint a polgári radikális?
Végre is: forradalom sosincs ingyen. S ha már békés terjeszkedés közben s ennek taktikai céltűzés számára is baj, ha a munkás és az ő polgári sznobja megfeledkezik arról, hogy más is van a világon, mint munkás: a forradalom, s általában minden nyugtalanság, a gépszerűség minden megbomlása igen kellemetlen formában s igen keserves következésekkel dörgöli orruk alá. Mert természetes: amint a kölcsönösség megakad, amint a számítás nem bizonyos, amint az egyik nem tudja, mit talál a másiknál: abban a percben az a legerősebb, aki legkevésbé szorul másra, s viszont őrá legtöbben szorulnak. Ez pedig végső soron s kivált végletes körülmények közt: a paraszt. Ő az, ki megél s munkáját el tudja végezni más nélkül is, kinek sem testi szüksége, sem munkájához való elengedhetetlensége nincs, legalább legvégső, olyan, mit valahogy maga is meg ne tudna csinálni vagy szerezni. S ő az, kinek munkájára, mert termésére a végén mindenki rászorul. Ő alapjában mindenkitől független. Őtőle alapjában mindenki függ. S ezzel akkora a helyzeti hatalma, hogy neki aztán csakugyan joga, mert módja van a diktatúrára. Szerencse, hogy éppen, mert érdekelve nincs egyebütt, törődni sem törődik másokkal annyira, hogy parancsolni akarna nekik.
Már most: igen természetes, s öntudatlan rossz lelkiismeret s rejtett szándékot leplezne valami heves és túlbuzgó magyarázat, hogy mennyire megilleti a parasztot is, mint minden rendet, osztályt és foglalkozást, hogy a munka s a boldogulás minden feltétele minden teljességgel részéül jusson. De mindig az a kérdés ilyenkor, hogy mi az, ami valóban kell neki, amire valóban szüksége van - mert ami ezen túlmegy, az legyünk vele tisztában, éppúgy leszárad róla, mint bármely egyéb foglalkozásról az, ami ehhez a foglalkozáshoz nem kell, Megint csak magától értetődik, s gyanús volna, aki magyarázná, hogy valahol a föld alkalmas s a paraszt képes, mert kénytelen arra, hogy, mint Dániában, valójában gyári módon és fokon művelje a földet, tehát szüksége is van mindazon fokú és természetű feltételekre, mik egyébként csak az ipari munkának szükségei, tehát megilletői: hogy mindaz minden ilyen helyütt mindenképp rendelkezésre álljon és részéül jusson a parasztnak. De viszont renegát túlzásba esni, s a nem paraszti rendeknek s foglalkozásoknak, melyek száz évig úgy utópiáztak, stratégiáztak és taktikáztak, mintha föld és paraszt világon se volna, sőt, radikálisabbjaik az utóbbi évtizedekben úgy, mintha más sem volna a világon. mint ipari munkás - mondom: renegát túlzásba esni, a polgároknak, intellektüeleknek s az ő munkási mitläuferjeinek (mert ilyenek is akadnak) hirtelen úgy elmélkedniök, mintha csakis paraszt volna a világon: ez megint igen fölösleges megsegítése a természetnek. Szakasztott olyan, mint háborút csinálni azzal a megokolással, hogy a háború természeti törvény. Ha az, akkor a természet nem szorult rá, hogy én csináljak háborút - megcsinálja azt ő maga. Ha való, hogy a paraszt a gerince, a veleje, az alapja a társadalomnak s a gazdaságnak, akkor