Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
Mikor ebéd után Mossóczy a szobája felé ment, a kis báró hozzácsatlakozott és irigykedve mondta:
- Te észrevetted? Ez a francia ki akar veled kezdeni. Úgy látszik, megtetszettél neki.
Mossóczy ezt nem vette észre, nem gondolt rá, nem is hitte, ízetlen viccnek találta a kis báró részéről. Nem felelt rá semmit, kelletlen érzéssel bement a szobájába. Lefeküdt a chaise-longuera, fáradtnak érezte magát, a bőséges ebéd ellanyhította, a sokféle benyomás, amit a nap folyamán magába szítt s ami eseménytelen életében egészen szokatlan volt, olyan feszültté tette idegeit, hogy a halántéka csak úgy lüktetett. Hanyatt fekve próbálta rendezni a belsejét, de a képek úgy kavarogtak benne, mint egy összezavarodott kaleidoszkóp, össze-vissza ugrálva, minden rendszer és kapcsolat nélkül. Időnként kínos érzés kapta meg, amint valami vélt vagy valóban elkövetett ügyetlensége ötlött az eszébe. Majd a báróné képe ugrott elé, a mozdulatai, a hangja, a nézése, az orra cimpájának apró kis rezdülései, a kis sötét pehely az ajka fölött - valami mély, nagy benyomást érzett, hasonlót egy nagy esemény vagy egy nagyon hatásos könyv benyomásához - sokkal kevesebbet tudott és tapasztalt, szegény kis teológus az életből, semhogy érteni és értékelni tudta volna, mi és miért hat így rá a bárónéban. A francia lányra is gondolt, bántotta, amit a kisbáró mondott róla, arra gondolt, hogy még pletyka talál lenni a dologból, egyszerre utálatosan kihívónak találta a lány viselkedését. Még se való, hogy nyilvánosan így ránevetgélt és megszólította.
- Ezek a francia nők csakugyan sokat megengednek maguknak - gondolta, mit Maupassant novelláinak mohó olvasója és szigorú erkölcsbírája. - A kis Emma csinosabb lány, az is kacér egy kicsit, mint minden csinos lány, de mennyivel illedelmesebb!
Nem bírt fekve maradni, cigarettázva föl s alá járt a szobában, majd egyszerre fülledtnek kezdte érezni a meleg délutáni levegőt. Eszébe jutott a kastély mögött lévő park. Fogta a kalapját, kiment, legalább megnézi ezt is. Szép, nem nagyon nagy, de gondozott park volt, buján növő fiatal fenyő- és platán-fákkal, dús orgonabokrokkal, amelyek egy szép hársfa allé végén gazdag, nagy gyümölcsössel érintkeztek.
Leült egy orgonabokroktól védett padra. Anyjára gondolt és a kis Emmára, erős honvágy szállt a szívére. Mennyivel egyszerűbb, nyugalmasabb élete volt otthon, mennyi komplikáció, nehézség, gond vár rá itt! Most egyszerre megbánta, hogy idejött Bresztoványba. Írni kellene anyjának is, a kis Emmának is. Az utóbbinak persze képes-levelezőlapot. Kezdte kigondolni, mit írjon, persze versben akart írni. Bresztovány - kicsi lány - ez a rím magától adódott, de a többi aztán már nehezen ment. Szétvetett lábbal ült a padon, a fejét hátravetve a támlán és a szemét lehunyva.
- Mais Monsier le professeur, vous dormez ici? - hallotta ekkor és mikor ijedten felugrott, a francia lány állott előtte.
- Aludta tanár úr? - mondta a lány rossz magyarsággal, de csintalan pillantással.
Mossóczy legjobban szeretett volna elszaladni, de a lány már leült a padra és neki is helyet csinált maga mellett. Nem követhet el gorombaságot mindjárt az első nap, le kellett ülnie. A francia lány csacsogott neki hol franciául, hol rosszul kiejtett magyar szavakat keverve beszédébe, ő félig sem értette amit mondott, még kevésbé értette a lány csintalan pillantásait. Még soha sem kacérkodott vele nő ilyen agresszíven, tulajdonképpen még nem is igen volt nők társaságában, a kis Emmán kívül, akivel úgy csinálták kis kalandjukat, mint két ártatlan gyerek. Nem is képzelte másfélének a férfi és a nő viszonyát, még kevésbé gondolt arra valaha, hogy egy nő is beleköthet egy férfiba. Ez a francia lány most zavarba hozta, rejtelmes, érthetetlen izgalmat érzett, bénító rémületet - oh, de jó volna most megszaladni innen, meg sem állni hazáig. Az ártatlanság tehetetlensége csak úgy lerítt az arcáról, ijedt borjútekintetéről, a francia lányra kéjes meghatottság jött rá, szürke szeme majdnem könnyesen elborult, de különös forróság is lövellt ki belőle. Megsimogatta Mossóczy kezét és anyás, de kimondhatatlanul raffinált mozdulattal mondta:
- Ah vous etes un enfant encore, un enfant véritable...
Mossóczy nem értette ezeket a szavakat, de kibírhatatlan idegesség jött rá, olyan érzés, amilyent nem ismert eddig. Most már nem bírt magával, felugrott, dadogott valamit és csaknem futva ment a kastély felé. A lány csengő kacagása, mint ostorcsattogás hangzott utána. Szégyellte, megalázottnak érezte magát, az az érzése volt, valami nagy, kínos esemény történt vele és nem tudta, mi. Azt tudta csak, hogy nem úgy viselte magát, ahogy kellett volna, ostobának, lehetetlennek, nevetségesnek érezte magát, szóval nagyon boldogtalan volt.
A téres kastélyudvaron egy nagyon könnyű homokfutó állt, belefogva két fiatalosan kapálódzó szürke ló. A kocsi mellett a báróné beszélgetett a főmérnökkel.
- Mossóczy, nem jön velünk? - kiáltott rá. - Kimegyünk a micskei mocsárhoz, legalább megnézheti a birtokot.
Mossóczy hirtelen magához tért és odament a bárónéhoz.
- Szívesen mennék, ha szabad.
- Nahát akkor menjünk - mondta a báróné és felugrott a kocsira. Kurta, sötétszínű sport-szoknya volt rajta és tüneményesen fehér férfias szabású ing-blúz. A kocsiban állva, szürke sportköpönyeget vett magára. A főmérnök jóval nehézkesebben tápászkodott mellé, Mossóczy pedig a kocsishoz a bakra. A kocsis elindította a lovakat. Szinte zajtalanul indult a kocsi az elég jó mezei utakon, jobbról-balról letarolt szántóföldek terültek el mellettük, majd egy nagy rét, ezután egy messze terjedő kukoricás. Mossóczynak, pedig nem értett hozzá, maga sem tudta mitől, de az a benyomása volt, hogy nagyon jól kezelt gazdaságban jár. A kukoricás után egy nagy lucerna-tábla következett jobbról, balról, ezentúl baloldalt egy kis nyírfa-erdő, amelynek sarkán, mikor befordultak, alacsony, groteszk formájú fűzfáktól szegélyezett, sással-náddal, bürökkel, mindenféle vízi növénnyel benőtt hatalmas térség nyúlt eléjük: a micskei mocsár. A fűzfák alján várt rájuk furcsán lengő nagy szakállával a szögletes ispán s már messziről emelgette a kalapját feléjük. Megálltak, leszálltak a kocsiból. Az ispán elővett egy nagy hengeralakú pléh-tokot a kocsiülés alól, kivett belőle egy térképet, szétteregette, a négy végét lenyomtatta egy-egy kavicsdarabbal. Mind a hárman a térkép fölé hajoltak, a főmérnök a botjával vonalakat húzott fölötte, hosszan magyarázott valamit. Mossóczy mindössze annyit értett az egészből, hogy árokásásról van szó, amellyel le fogják csapolni és termővé teszik a mocsaras területet. Aztán a báróné elindult a főmérnökkel.
- Maguk maradjanak itt - mondta Mossóczy és az ispán felé fordulva - mi a főmérnök úrral körüljárjuk egy darabon a mocsarat.
Mossóczy utána nézett az asszonynak. Nézte a lábát, amint puha bőrből készült finom cipőjében lépkedett, a cipő minden lépésnél engedett a láb kitáguló formájának, olyan volt, mint egy nagy, hosszúkat lépő madár lába. Egyszerre úgy látta a bárónét, mint egy fekete lábú, fehér nyakú, óriási egzotikus madarat, amely könnyed, harmonikus lépésekkel távolodik a fűben. Valami sajátságos félelemérzés fogta el, mint valami ismeretlen és érthetetlen lény előtt, akit megismerni úgy is lehetetlen neki. Valami fantasztikus regényre gondolt, melyet valamikor olvasott és amelyben ilyesforma madárszerű lények jártak-keltek fel s alá. Visszatért bele az a borzongás, melyet a regény olvasásakor érzett. Ekkor az ispán gúnyolódó hangon megszólalt mögötte:
- Nézi, nézi... nézheti is, van mit nézni rajta... Asszony ez, nincs ilyen több az egész vármegyében. Ezért lehetne szolgálni hét esztendeig, mi?
Mossóczy kedvetlenül fordult az ispán felé.
- No, ne haragudjon - mondta a szögletes ember. - Én is csak úgy nézem, mint maga. Azt hiszi, itt volnék én, ha a báróné nem volna? Hitvány fizetés, rossz lakás, van jobb kenyér is, mint a bresztoványi ispáné. Hússzor is fel akartam már mondani, aztán mikor a báróné rám néz, csak elgyengülök és nem szólok semmit. Csak egyszer nézne rám úgy, ahogy az urára néz, felásnám a kedvéért magam ezt a ronda mocsarat.
Az ispán szavából valami tehetetlen, szánakozásra méltó epekedés hangzott ki. Mossóczy majd elnevette magát, olyan furcsa volt, amint ez a szögletes ember elárulta, hogy szerelmes a bárónéba.
- Nem is olyan szép asszony, láttam már szebbet is, még sem evett érte úgy a fene. Pedig rá sem lehet nézni úgy, ahogy szeretne az ember, olyan büszke, mint egy hattyú és olyan tiszta is. Nem az, hogy mindennap fürdik, de valami különös tisztaság van rajta.
Csakugyan, ezt Mossóczy is érezte, ezt a veleszületett, bemocskolhatlan, illatos tisztaságot, amely szinte ki volt vonva a természet törvénye alól.
- De szamár ez a mi bárónk - szincerizált tovább az ispán - már ötödik hónapja felé sem néz ennek az asszonynak... ott hentereg még ilyenkor nyáron is azon a büdös Pesten, színésznőkkel, kikkel mulatozik, mikor itt ilyen asszony várja. Néznék én még asszonyra, ha ez az enyém volna! És a báróné itt él már a tél óta, unatkozik, gazdálkodik, szekíroz engem, ha rossz kedve van, pedig sokszor van, meg fogja látni, férfit nem is lát, mert hát férfi neki az olyan, mint ez a főmérnök, vagy én, vagy maga Mossóczy úr? Úgy él az, mint egy szűz leány itt ebben a pusztaságban...
- Maga még nem szerelmes belé, Mossóczy úr? - kérdezte aztán hirtelen.
Mossóczy elnevette magát. Micsoda gondolat! Már ő csak megmarad a kékszemű Emmánál és a kislány mosolygó, szégyenlősen kacér kis arca újra felmerült egy pillanatra a szívében.
- Nahát, majd az lesz, ha nem holnap, hát holnapután - okoskodott az ispán.
Jött már visszafelé a báróné a főmérnökkel. Útközben valami árokfélén jöttek át, a főmérnök előrelépett egy erőltetett hosszú, félszeg lépéssel és ügyetlen gavallérsággal a kezét nyújtotta. A bárónő éppen csak hogy érintette a kezét és átugrott egy árkon, olyan mozdulattal, mintha nem volna semmi súlya. A ruhája is alig libbent, mindössze valami kis fehér sáv csillant meg egy szemvillanásra a szoknyája szélén. Az arca kicsit kipirult az ugrástól, egész testéből valami friss, egészséges jóérzés sugárzott ki.
Felültek a kocsiba, az ispán a bakra a kocsis mellé. Mikor a nyíres túlsó szélére értek, a báróné megállította a kocsit.
- Ispán úr, lesz szíves kikísérni a főmérnök urat az állomásra. Nem kell sietni, még idején kiérnek. Mossóczy, szeret sétálni? Jöjjön, menjünk gyalog a réten át.
Elköszöntek a főmérnöktől, a kocsi elindult. Mossóczy utánuk nézett.
- No, ezek ketten most ömlengenek egész úton a bárónéról - gondolta magában.
Szó nélkül ment a báróné után a mező szélén vezető ösvényen. Gyorsan lépkedtek, a bárónénak szemlátomást kellemes volt a járás, érezte saját testének üde rugalmasságát és a saját lépésének könnyed ritmusát. Mossóczyt is jóérzés szállta meg, ment volna így a világ végéig. Kis alkonyati szellő vágott elébük, lágyan játszott a báróné selyem sipka alá szorított barna hajával. A táj színei mélyülni kezdtek, a réti füvekből nyirkos illat szállongott fel. Mossóczy úgy érezte, a szépség mezején jár az alkonyatban.
- Szép itt nálunk? - kérdezte a báróné, mintha a saját gondolatát folytatná.
- Nagyon szép - mondta Mossóczy. - Gyönyörű.
- Lakott már maga falun?
- Kis gyerek korom óta mindig a városban éltem. Kilenc éves voltam, mikor faluról a városba kerültünk, azóta sem mozdultam onnan. De most úgy érzem, mintha mindig falun éltem volna...
- Kicsit unalmas itt, de nem rossz. Szórakozás nem sok van Vadászhat ha akar, lovagolhat, sétálhat. Teniszezni nem tud? Majd tanítani fogom, ha ügyes, hamar megtanul.
Mossóczy, mint afféle szegény diák, sokszor nézte a teniszező társaságokat a kerítésen át, tetszett neki ez a játék, nagyon elegánsnak találta, vágyott részt venni benne. Most megijedt a kilátástól - bizonyosan nem lesz elég ügyes.
Az ösvény kiszélesedett és Mossóczy a báróné mellé került. Szótlanul mentek, egyforma tempójú lépésben, egymás mellett, Mossóczy vigyázott, hogy el ne vétse a tempót, mert az volt az érzése, hogy ez az egyforma lépés bizonyos összetartozást teremt kettejük közt. De nem igen mert a bárónéra felnézni, inkább maga elé nézett a fűbe. Aztán a báróné ránézett a fiúra és elmosolyodva mondta:
- Maga igazán pap akar lenni? Valahogy nem úgy néz ki, mint akiből pap lesz.
Mossóczy szerényen, őszintén felelt. Elmondta, hogy ő tulajdonképpen nem érez valami különös hivatást a papi pályára, de nem akart az érettségi után mindjárt valami kishivatalnoki pályára lépni, tovább akart tanulni. Arra meg nem volt pénze, hogy Budapestre menjen az egyetemre, a városukban nincs más főiskola, csak teológia. A tanárai is biztatták, megélhetés is kínálkozott, stipendiumok, privátórák, ismeretségek. Hát így lett teológus.
- Most aztán már benne vagyok, benne kell maradnom - mondta egy kis melankóliával.
- Hát aztán mi szeretett volna lenni? - kérdezte a báróné.
- Magam sem tudom igazán. Tanár? Jogász? Orvos? Az a baj, hogy nincs bennem különös hajlandóság semmi pályára. Olvasgatni szeretek, szépirodalmat, filozófiát, tanulni olyan dolgokat, melyek éppen érdekelnek, anélkül hogy valami határozott cél állna előttem. Talán mégis leginkább tanár lettem volna.
- No, az sem a legjobb pálya - mondta a báróné. - Különben én nem sokat értek ezekhez a dolgokhoz. Sanyitól hallom, hogy az apja már nem él, az anyja özvegyasszony?
- Igen. Tizenhat éves voltam, mikor az apám meghalt. Azóta az anyám nevelt fel négy testvéremmel együtt, nagy küzdelemmel.
- Derék asszony lehet az anyja. Öt gyereket nevelni özvegyen, szegényen, kitaníttatni őket... Mondja, jól élt az anyja az apjával? Szerették egymást?
Mossóczyt nagyon megzavarta ez a kérdés. Ő erre soha nem gondolt, nem alkotott képet magának szülei házaséletéről, nem is voltak rá vonatkozólag olyan emlékei, melyek hirtelen eligazították volna. Házasok voltak, néha emlékezett egy-egy civakodásra, máskülönben megvoltak. Nem emlékezett valami gyöngéd jelenetekre, de ellenséges érzületre sem. Neki különben nem jutott eszébe soha eddig ítéletet mondani apjáról-anyjáról.
- Azt hiszem, jól éltek. Ami egyenetlenség volt köztük, az mindig a szegénység miatt volt - felelt habozva és beszéd közben kezdett kialakulni valamiféle képe a dologról. - Ha nem volt semmi pénz a háznál, az anyám ingerült és indulatos volt, valamennyien nagyon féltünk tőle, azt hiszem, az apám is. Ő különben, szegény, amióta visszaemlékszem rá, nagyon szelíd, gyönge, beteges ember volt.
- Mindig azt gondoltam, a szegény emberek boldogabban élnek együtt, nincs köztük annyi meghasonlás, nem járnak férj és feleség ketten kétfelé - mondta messze maga elé nézve a báróné.
- Tudja Isten - felet Mossóczy. - Nekem nem sok tudomásom van mások életéről, de azt tudom, hogy a szegénység sok bajt okoz.
- A vagyon talán többet - mondta a báróné olyan arckifejezéssel, mintha gondolatai külön utakon járnának s csak a forma kedvéért kapcsolná bele őket a Mossóczy beszédébe. - A gazdag ember szabadabb, elkalandozhat mindenfelé a világba, nincs úgy kötve a feleségéhez, a gyermekeihez, a szenvedélyeit, a kívánságait nem kénytelen annyira korlátozni. A mi körünkben kevés a jó házasság.
Mossóczy hirtelen nagyon erősen arra gondolt, amit az ispántól hallott a báró szerelmi kalandjairól, állandó távollétéről. Egyszerre megértette, hogy a báróné miért mondja ezeket, hogy messziről, óvatosan, de érint olyan dolgokat, amelyek őt belsejében erősen foglalkoztatják. Kezdte sajnálni a bárónét. Lám, ennek az előkelő, szép és finom, látszólag boldog és nyugodt asszonynak bánata van, amelyet nem tud egészen eltitkolni. Nagyon sokat tanult ma reggel óta, most már nyitva volt a szeme, megtanult egy kicsit belelátni a bonyolultabb és rejtettebb dolgokba, fogalmakat kezdett magának alkotni az emberek karakteréről és az élethez való viszonyáról. Hogy egyszer egy kis rést kapott, amelyen át kinézhetett eddigi elzárt, benyomásokban szegény és lényét a tudat alá szorító életéből a világ változatosságába, lehetőségeinek sokféleségébe, egyszerre szinte magától kitárult a fogékonysága és a megfigyelőképessége a körülötte folyó dolgok iránt.
Közben a kerten át a kastélyba értek. Már erősen alkonyat volt. Az udvaron a kis baroneszka futott elébük, mögötte a francia lány, aki gonosz pillantást vetett rájuk, mikor meglátta, hogy együtt jönnek ki a kertből. Mossóczy nem sokat értett ki ebből a pillantásból, de bosszankodott érte. Azt hitte, a délutáni kerti visszavonulása miatt néz rá úgy ez a francia. Bement a szobájába. Előkereste a sötétkék ruháját és konstatálta, hogy esti világításnál még egész tűrhető. Átöltözött, arra gondolva, amit Sanyi báró mondott neki. Mire elkészült ,már szólt a csengő a vacsorához.
Most csak öten ültek a vacsoránál. Mossóczy vigyázva, minden mozdulatát ellenőrizve evett. Hallgatta Sanyi báró majszoló szuszogását. A báróné most már csaknem bizalmasan szólt hozzá, apró-cseprő házi dolgokról, napi eseményekről, a holnap kezdődő cséplésről, úgy bánt vele, mintha már rég a házhoz tartoznék. A francia lány nem szólt hozzá egyenesen egyszer sem, de ha rá pillantott, mindig valami leplezett gúny és kihívás volt a szemében. Mossóczy úgy érezte, az ő délutáni szégyenletes megfutamodása nem intézett el semmit, a francia nem adta fel a harcot. Ez rossz érzés volt, haragudott érte, leginkább önmagára. Elhatározta, hogy máskor nem fog retirálni, nem engedi magát zavarba hozni, szembe száll a francia veszedelemmel.
(Folyt. köv.)