Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 13. szám · / · Figyelő
A nagyon művelt embernek s a művészléleknek, szóval annak az embertípusnak, amelyben mindig megmarad valami örökgyermeki, a többi közt van egy, tán legszörnyűbb, megoldatlan problémája. Ösztönei, gyerekessége, friss, őserejű természeti benyomások után való esengése az erdőbe, hegyek közé, ki a mezőre kergetik, művészi hajlamai meg odaláncolnák a nagyváros füstleple alá színházba, hangverseny-termekbe, múzeumokba, könyvtárba, ahol tovább tanul és élvez, társaságokba, színpadra, dobogóra, felolvasó asztal mellé, ahol szétprófétálja a misera civitasnak lelke művészi kincseit.
Az egyik társadalmi berendezkedés kiélesíti, a másik eltompítja, a harmadik félretolja ezt az ellentétet, amely legkiáltóbb az angol-szász faj társadalmi szervezetében, mert itt minden társadalmi összecsoportosulást még a többi gátlások fölé telepedő valami hideg, unott, üres mesterkéltség jellemez.
A francia társasági érintkezés legalább átmentette magába a természetes egymáshoz vonzódás, szeretet torz csökevényét: az udvariasságot, a német egy más mellék jellemvonását: a közvetlenséget, az olasz eleven, a spanyol büszke, az északiak egymásba beletöprengők, míg az angol-szász, műveltségünk legérettebb gyümölcse: a közönyösségig tartózkodó, az unottságig önfegyelmező, a butaságig nem közlékeny - s ha már angol-szászokról van szó, beszéljünk paradoxonokban - a mesterkéltségig egyszerű.
Knoblauch már kissé, főleg eszmei tartalmában, elavult komédiája ebbe a társadalmi formába belé zúdítja a nagy természetet, amelyet egy faun alakja szimbolizál. A faun kiveszi az öngyilkos kezéből a fegyvert, egymásnak nem való párokat széjjelválaszt, mást összehoz, elspongyásodott szívekben régi emlékeket harmatoztat föl, a "jogot a nőknek!" címkéjű némberből ziháló keblű, csókra nyílt ajkú asszonyt formál... de ez a darab meséje s a mese ma már érdektelen.
De még sokáig érdekes lesz főalakja, a faun, amelynek megábrázolása a legnagyobb színészi feladat, nem elég természetesen közvetlennek, ötletesnek, bájosan és kedvesen groteszknek, fölényesen okosnak, gyermetegnek, fürgének, ügyes táncosnak, harmonikus mozdulatú tornásznak lenni, nem.
A helyzet ez. A szín mesterkélt alakjait valóságnak, előkelő uraknak és hölgyeknek kell tartanunk. Ez megy. Ebbe a harmad fokon mesterkélt társaságba becsöppen egy meztelen faun. Ezt is valóságnak kell tartanunk. A mesterkéltség negyedfokúvá srófolódik. S most ez a negyedfokú mesterkéltség: maga az ős-erejű, fű-szagú, szél-zúgású nagy természet s hozzá az emberi lélek minden természetes, elsőfokú ösztöne.
Ami más szövegezésben úgy hangzik, hogy a faun ábrázolójától azt követeli az író, hogy egyazon pillanatban nagy színész és ösztön-lény, erősen tudatos és egyben öntudatlan legyen. Az öntudatlanságot, az ösztönösséget meg lehet csinálni hirtelenkedő, groteszk mozdulatokkal, ugrálással s egyéb mókákkal, de itt is rettentő gát várja a színészt, amelyen a legtöbb nyakát töri: ennek az ösztönösségnek bájosnak, szeretetreméltónak, gyermekesen aranyosnak kell lennie. Ez már adomány. S ez az adomány a legnagyobb mértékben megvan Rajnai Gáborban. Amikor a faunnak nem sikerül valami, Rajnai olyan keresetlenül meghökkent, csodálkozó, ijedt arcot tud vágni, mint a kis pubi, aki csokoládéval akarja megitatni az abroszba szőtt madárkát s egy nagy piszkos, szutykos folt az eredmény. De nagy színésznek is kell lennie a faunnak, tudnia kell, s ezt már igen kevesen tudják, bájos és ösztönös alakítását a színpad határai közé szorítani, nem élő faunt kell szertelenkednie, csak
Rajnai Faun-ja olyan elmúlhatatlan értéke a magyar színjátszásnak, mint Egressy Gritti-je s Nádai Nők barátja.