Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám · / · Tóth Aladár: Beethoven
Mozartot alig egy lépés választotta el, hogy Bach mellé kerüljön a legnagyobb magaslatra. Ez azonban mindeddig csak a nagy jubilánsnak, Beethovennek adatott meg. Az ő korában a nagy titok, mely az emberiség számára Jean Jaques Rousseau lelkében oldódott meg, már közkinccsé vált. Az öntudat ragyogó világossága ömlött szét a szívekbe és már nemcsak csodálták az élet szépségeit, hanem ki merték mondani, hogy ez minden értünk van, értem, az Emberért! «Ich bin ein Mann, wer ist es mehr»!? Szóljunk-e róla, hogy a XIX. század bátor, büszke öntudata mennyi tépelődésnek, belső meghasonlottságnak lett az okozója. Bennünket egyenlőre csak annyi érdekel, hogy a kor heroizmusa Beethoven rajongó, befolyásolható, pogány és bizonyára hiú lelkében megérlelt minden törekvést a nagyság felé. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen lett volna, hogy Beethoven Mozarthoz hasonlóan elhanyagolja saját belső életének kifejlesztését, elmélyítését. Ellenkezőleg, Beethovenből esztéta lett, nemcsak műveivel, hanem saját életével szemben is. Neki az élet fontosabb volt a zenénél, fontosabb minden egyébnél a világon. És mégis, nincs művész, akinek a művészet többet jelentett volna, mint Beethovennek. Az ő életében sokkal több volt a magáraszedettség, az öntudatlan póz, a könyvélmények életbevetítése, semhogy valaha teljes megnyugvást találhatott volna. Titáni életereje, temperamentuma vak, idegen utakon tévelygett a valóságban. Megoldást, kifejeződést csak művészete tartott fenn számára. Csavart, félszeg valója, már születésétől fogva megnehezített minden természetes belekapcsolódást az életbe, a jó gyerekszoba teljes hiánya még inkább elferdítette lelkének kifelé-útjait. S mivel természetes, vitális indulatait nem bírta elfogadható alakban kifejezésre juttatni, lassanként magányossá sértődött, kifelé pedig szomorú pózba menekült: embertársait lenéző, büszke gőgös zseni, republikánus, új világokkal hajigálódzó forradalmár lett belőle, hogy végül kikopva mindenből, az öreg, süket Beethoven legalacsonyabb hízelgésekre is reagáló szerepébe rongyolódjon bele. Pedig nagy, szép élet, szabad, egyenes út, testvéri barátság, óh mennyire áhítozott minderre az ő lelke! Ott szunnyadott ez a korlátlan vágy már a «szerény és nyíltszívű» fiúban is, akiről Junker egy mergentheimi levélben emlékezik meg. A jó Junker nem is sejtette, hogy ezen szerénység és nyíltszívűség alatt a bonni körülrajongottságtól kielégített dicsvágy, büszkeség lappangott. Az alig felserdült Beethoven a tapsoló közönséget és «Kenner»-eket akkor még csak jó oldalukról ismerte, sőt tisztelte, és elismerésüket «legszebben» szerénységgel lehetett viszonozni. Bezzeg bécsi tapasztalatai, holmi Daniel Steibelt-féle charlatánok ünneplése epére változtatták kedvességét és az egykor szerény fiú ugyancsak fennhordja az orrát, mint aki megtanulta lenézni a közönséget, mint általában az egész «Menschengeschmeiss»-t.
«Erst verachtet, num ein Verächter
Zehrt er heimlich an seinem eigenen Wert
In ungenügender Selbstsucht.»
Mi Tolsztojon és Dosztojevszkin felnevelődöttek rá tudtunk mutatni az életszerető Beethoven állandó ütköződéseinek, súrlódásainak okára. Sajnos, a XIX. század eleje épp azokkal a különcködésekkel, egyénieskedésekkel, szóval ugyanavval a zsenistílussal volt tele, melyek elvonták Beethoven figyelmét sajátos egyéni életének, az őszinteség útjának kereséséről. Mikor meglátogatták az ijesztő, üresen kongó órák, alig harapott szívébe a megalázkodás, a bánat, a gyengeség utáni vágy, máris odafullánkoskodott melléje a korszellem mérge: irodalmi, történelmi asszociációk nagy megalázkodókról, önvádaskodokról, és nyílt utat mutattak rettenetes temperamentumának. Sírt és leborult, mert szerette volna magát megmutatni, s ez csak ilyen szánalmas pózokban volt lehetséges.
Nagy extatikus felindulásokat leszámítva igazán boldog órákat Beethovennek csak az élet passzív élvezetei szereztek, gyönyörök, melyeknek önfeledten, minden aktív emóció nélkül engedjük át magunkat, azok a szerelmes szemlélődések, mikor vágyainkat szemünk, fülünk, szimatoló orrunk, simogató kezünk elaltatja, mikor képzeletünk számára semmi sem idegen és minden elérhető. Az ilyen pillanatoknak legkimeríthetetlenebb forrása a szabad természet, azután a költészetnek az az egész külön országa, mely elsősorban Goethe nevét uralja. Hogy mit jelentett ez a kettő Beethovennek, azt már ismételten, részletesen megírták. Aki csak egyszer is hallotta a fisz-dur szonáta I. tételét, annak nem kell magyaráznom, hogy mit értettem Beethoven szerelmes, önfeledt boldogságának pillanatai alatt.