Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám
Fejed, ringásod, arcod oly
szépek mint szin egy szép vidéken;
mint könnyü szellő tiszta égen,
játszik ajkadon a mosoly.
Az ember szinte belesápad
ha horzsolod, úgy elvakít
az egészség, mely vállaid
s karod teljéből zengve árad.
Ruhád visszhangzó színei
mögött tested friss üdesége
költők csodálkozó szemébe
virágcsokor képét veti.
Ruhád lelked jelképe, tűkör, -
bolond lány! kinek esztelen
rabja vagyok... sötét szivem
ahogy szeret, annyira gyűlöl!
Vonszolva kába bánatom
ha lábam szép kertben csavargott,
szinte gúny volt: oly fájva sajgott
mellem a perzselő napon;
és a tavasz és a derűs ég
úgy megalázták lelkemet,
hogy egy virág szenvedte meg
a föld bántón boldog derűjét.
Így csúsznék, titkos éjfelen,
mikor a kéj órája vágyat
lobbantva zendül, drága ágyad
felé lomhán és nesztelen,
hogy tested öklöm összezúzza,
hogy fölszakítsam öled, és
míg rémült kebleden a kés
széles, mély sebet üt a húsba:
- óh iszonyú kéj! szédület! -
e nyilt ajkak új biborán át,
lüktetőbb és szebb mámorán át
öntsem eredbe mérgemet!
Szabó Lőrinc