Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 2. szám · / · Figyelő
Szilágyi Géza a maga jeles írói nevét kétféle munkássággal is szerezte: úgy is mint érdekes, merész szavú költő, s úgy is, mint ötletes és nem kevésbé merész szavú cikkíró. Most megjelent novelláskönyve e két fajta jelességnek különös bonyolódású egymásra hatását mutatja s mint irodalmi produktum elsősorban éppen ennek a két nem könnyen elegyíthető
Költőre vall Szilágyi novellás könyvében az, hogy úgy mondjuk,
Szilágyi novelláiban a cikkíró éppen itt jelentkezik, ahol az említett arkangyali trombiták harsannak fel. A novellák egy-egy szereplője egyszerre csak mintegy elfordul a többi szereplőtől, elénk lép s lendületes dikcióba kezd. Halljuk a Halál monológját s az éji Szélvihar zúgó jeremiádját. Az ilyesmi persze megtépi a novellák kompozícióját, de magának a dikciónak kompozíciója tökéletes, egy félelmes logikájú agy halmozza elénk imponáló erővel zord tételeit.
Szilágyi érdekes és heves erejű novelláinak kapcsán két kritikai megjegyzést kell tennünk. Az egyik az apokaliptikus milieu rajzára vonatkozik. Nem tartjuk sikerültnek az író ama eljárását, mellyel a túlvilági környezetet itt-ott meglehetősen budapesti formájúra alakította. Nála a pokolban kávéház van s óráról nézik az időt, a mennyben felvevő irodákról, meg szubvencionált égi hírlapokról hallunk. Mindebben tán van némi fanyar humor, de nagyon sokat veszít vele a dantei és michelangelói színezet. Másik megjegyzésünk az író különös stílusát illeti. Véleményünk szerint túlzott mértékben él a megszemélyesítéssel s a nagyon színes jelzőkkel. Az afféle megírás például, mely szerint valakinek füle mellől
A könyv ízléses Tevan-kiadásban jelent meg, címlapját egy remek Dürer-féle apokalypsis-metszet díszíti.