Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Moly Tamás: Jöttment
A nap első sugarai behatoltak az ablaktábla egyik résén a hálószobába s ragyogó sárga foltot varázsoltak az oldalfalra. Immánuél fölébredt; nyújtózkodott, de óvatosan, nesztelenül. Máris eszébe jutott a váratlan vendég. Figyelte, vajon az asszony alszik-e? Hannah aludt. Immánuél nézte az asszony arcát, mely nagyon komoly volt; elmosolyodott. Hannah nem szereti kitűnő barátunkat, gondolta; nem szereti a naplopót, a szájhőst, a dologkerülőt, a haszontalan embert. Ösztönből nem szereti, szigorú asszony, s Hannáhnak igaza van.
Kezdte szőni a következő percek tervét: most lassan, csöndesen fölkelek, kilopom magam a szobából, elvégzem a vasárnapi nagy mosakodást, tisztába átöltözöm. Ha ezzel megleszek, fölkeltem a nagyságos urat. Milyen rongyos!... Hogyan is híják? Nagyon szép neve van... noné, elfelejtettem! Nem baj, majd megmondja; meg kell tanulni... valóban meg kell tanulni?... szép neve van, de ronda ruhája. Istenem, csavargó!... Meglátom, hogy mit tehetek az érdekében.
Immánuél óvatosan fölkelt; vigyázott minden mozdulatára. Kisurrant a hálószobából s nesztelenül csukta be maga után az ajtót. Meg volt magával elégedve: nagyon ügyes vagyok. Hannah aludt.
A benyílóban feküdt a vendég. Immánuél odament hozzá, lábujjhegyen. Megnézem, alszik-e, gondolta. Megnézem az arcát, most milyen. Ez az ember tele van titkokkal.
A vendég a falnak fordulva feküdt, és arcát a karjával takarta el. Immánuél nem láthatta. A rongyos ruhadarabok szerteszéjjel hevertek a földön. Immánuél nézte s a fejét csóválta rosszallón. Piszkos, büdös rongyok, gondolta; így nem lehet megtűrni ezt az embert; rendetlen fráter. Elgondolkodott: a padláson az egyik ládában van régi holmim, mindenféle ruhadarab, még legénykoromból való; ócska cipő is van ott, emlékszem. Elmosolyodott. Öröm támadt szívében, amikor arra gondolt, hogy rendbehozza ezt a szerencsétlent. Tiszta fehérneműt kap, jó ruhát adok rá; nagyot néz majd az asszony, ha így meglátja. Sok dolgom van, né no né!
Immánuél összeállította a fehérneműt, az öltözetet s a cipőt a vendég számára. Még egy ócska, de jó kalapra is bukkant a padláson. Nagyszerű, mondotta elégedetten; hátha ezzel a kalappal több szerencséje lesz a szépnevű embernek... ámbár nem való az én kalapom koldus kezébe.
Elégedetten nézte az összehordott, félig-meddig már elfelejtett holmit. Azt se tudom; hogy mim van; íme, több a holmim, mint amennyinek hasznát veszem. Azért is vannak ágrólszakadt csavargók. Ezen a hirtelen jött fordulaton nagyot nevetett. Rendbehozta a vasárnapi öltözetét, kitakarította a cipőjét, azután megfürdött a dézsában, mely vízzel félig tele a kert egy zugában állott. Amikor megvolt a mosakodással, öltözködéssel, ment fölkelteni a vendéget.
Odalépett fekhelyéhez. A vendég bizony aludt. Jó lesz, ha fölkel, mert nemsokára jön az asszony, gondolta Immánuél. Költögette, megrázta kissé az alvó vállát. A vendég durcásan morgott s elfordult. Immánuél suttogva szólt:
- Sajnálom, hogy ilyen korán zavarom. Elhiszem, hogy még aludnék, de hiába, nálam ez a rend. Keljen föl, fiatal úr, keljen föl hamar! A nap már fönn van az égen, Keljen föl, ha mondom!
Az alvó hirtelen feléje fordult s kinyitotta a szemét. Haragosan nézett megzavarójára s bosszúsan rászólt:
- Mi az? Mit akar?! Ne zavarjon! Hagyjon aludni!
- Tisztelt uram, ez nem szálló, ez nem csárda - magyarázta Immánuél széles hanghordozással, de halkan -; eleget aludt, keljen föl. Az álmos ember a falnak fordult, mintha Immánuél ott se volna; úgy látszott, egész egyszerűen tovább fog aludni. Immánuélt egy pillanatra elfutotta a méreg. Megragadta a karját s fölcibálta az aludni vágyót.
- Megmondottam: kelljen föl! - mint távoli mennydörgés zúgott Immánuél hatalmas mellkasában mély haragos hangja. A vendég ránézett; föleszmélt, most tudta hirtelen: hol van; már tájékozódott:
- Aáh, alázatos szolgája; jó reggelt kívánok! Már ilyen korán talpon méltóztatik lenni?! És személyesen tetszik engem fölkelteni? Igazán nagyon, nagyon sajnálom, hogy ennyi fáradságot okozok. Valóban nem is tudom, mivel érdemeltem meg ezt a gondozást... Persze, itt korán méltóztatnak fölkelni. Itt szép, ragyogó, derűs, napsugaras a reggel. Bűn ilyenkor még ágyban lenni. Most szép a természet, kora tavasszal; ragyogó napfényben virágok illatoznak, madárkák elénekelik a reggeli dalt, méhek zümmögve röpködnek a virágokra, szorgalmasok... tudom, tudom, mindezt nagyon jól tudom, és én haszontalan csavargó még itt rothadok, és bevallom őszintén, még aludnám mélyen, mint sírjában a boldog halott - -
- Jól aludt? - szakította félbe Immánuél, aki már kezdett mulatni vendége szapora beszédén.
- Nagyszerűen, alázatosan köszönöm szíves érdeklődését, régen nem aludtam ilyen pompásan, valóban örökre hálás leszek...
- Akkor keljen föl, de gyorsan! - szólt rá hirtelen türelmetlenséggel Immánuél.
A vendég elcsodálkozott ezen a hangon, de arca kedves mosolytól nyájas maradt. Föltápászkodott s kereste az este levetett holmiját.
- A rongyait már félredobtam. Vigye ki szellőztetni az ágyneműt, amelyen hált!
A vendég kissé meghökkenve nézett Immánuélre. Ez megértette a furcsálló arckifejezést.
- Éppen most mondta, hogy örökre hálás lesz. Ez sok, ez nincsen, ez hazugság, ennyit nem kívánhatok. De azt talán kívánhatom, hogy rendbe tartsa, amit nálunk használt. Vagy talán úgy képzeli, hogy majd az asszony takarít maga után?
- Alázatosan bocsánatot kérek - szabadkozott a vendég -, dehogy is engedem, hogy bárkinek is dolga legyen azért, mert be méltóztatott fogadni. Ó, én tudom, hogy milyen a jó ember, és tudom, hogy milyen a rossz ember. El sem képzelhető, mi mindent tapasztaltam már életemben. Ó, kérem, kegyeskedjék...
- Gyorsan, gyorsan! Vigye ki az ágyneműt. Azután szedje össze ezt az öltözetet, inget, harisnyát, cipőt s jöjjön, ki fogja tisztítani ezt a holmit. A magáé; ebben fog járni.
A vendég meg volt lepve. Megint hozzáfogott, hogy hálás köszönetet rebegjen, de Immánuél a szavába vágott:
- Nem, nem, most ne beszélgessünk, nagyon sok a dolgunk. Az asszony hamarosan kijön s azt akarom, hogy akkor ön már meg legyen mosdva, fésülködve, felöltözve! Előre! Gyorsan, gyorsan!
A vendég kivitte az ágyneműt szellőztetni; vette a ruhakefét, s nagy kínnal-keservvel tisztogatta a ládából előkerült viselt ruhadarabokat; a kefe nem illett sehogysem a kezébe. Immánuél jókedvűen nézte. Azután az ócska cipőt kellett kitisztítania. Ez sem ment könnyen. A vendég az ilyen munkához alig értett.
- Holnap már jobban fog menni a ruhakefélés meg a cipőtisztítás - jegyezte meg Immánuél nyugodtan. - Eddig nem csinálta. Pedig ezt is jó tudni. Az a legnagyobb úr, aki nem szorul cselédre.
Immánuél elvitte vendégét hátra, a kert zugába: tessék, fürödjék meg. A vendég szabódott, attól tartott, hogy a levegő talán nem elég meleg ehhez. Immánuél nógatta, hogy csak mosakodjék meg alaposan, nyugodt lehet, ettől nem lesz baja.
- Lefekvés előtt kellett volna megfürödnie - jegyezte meg Immánuél -; de azért: jobb késő, mint soha.
A vendég a nagymosás után felöltözködött. Mosolygott, amikor magára vette a tiszta fehérneműt, felhúzta az «új» cipőt, belebújt az elnyűtt, de nem rongyos nadrágba és felöltötte a kabátot. Immánuélnek tetszett ez az átvedlés.
- Mondja csak, így szokta hordani a bajuszát, szakállát? Vagy talán most növeszti? Nem szép az így; olyan, mintha a piszok lepte volna be az arcát vastagon.
A vendég mosolygott.
- Már hetek óta nem beretválkozhattam - mondotta szelíden -; el sem méltóztatik képzelni, hogyan üldözött már hónapok óta a balsors... egészen tegnap estig... Akinek csak az útjába kerültem, akihez csak kérő szót intéztem, akire csak könyörögve ránéztem, mind rúgott rajtam. Nagy eredmény volt, ha kaptam néhány garast, melyen mindjárt kenyeret vettem, meg hozzá egy falat sajtot, ezt már ritkán - - Igazán mondom, ez a legutóbbi néhány hetem olyan volt, mintha az emberek szíve egyszerre csak jéggé dermedt volna. Nem tudta őket megindítani a könyörgő szó, a reszkető kéz, a könnyben úszó szem, semmi! Ilyet még nem tapasztaltam. Hogyan gondozhattam volna magamat?! Így burjánzott a bajszom meg a szakállam és a hajam is... nem tehetek róla...
A vendég mosolygott és legyintett a kezével.
Immánuél egy kicsit elgondolkodott, azután ő is mosolygott. A zsebébe nyúlt, előkotorászott egy koronát s odaadta a vendégnek. Kiment vele a ház elé, az útra.
- Arra van a telep - mondotta -, egy negyedóra járásnyira. Van ott a piactéren borbély is. Hozassa magát rendbe és siessen vissza, reggelire már itt lehet. Menjen, siessen!
A vendég kissé meghökkenve nézett Immánuélre. Kezével végigsimított berestás állán. Nem tudta, ez az utasítás mit jelentsen. Dadogott:
- Nagyon... nagyon szépen köszönöm... igazán...
- Menjen már, hogy idejében itt legyen! Nem érti?! - szólt rá Immánuél.
A vendég mély, sima meghajlással köszöntötte jótevőjét és elsietett. Immánuél utána nézett. Megdolgoztattam, megmosdattam, felöltöztettem, pénzt is adtam neki, próbálom rendre szoktatni - nem jön ez már vissza! gondolta Immánuél s vállat vont.
A kertbe ment; meglátta az ott heverő rongyos ruhadarabokat. Ejnye, dohogott, ezt még eltakaríthatta volna az az úr, gondoltam rá, hogy figyelek erre, de elfelejtettem.
Nézte a lim-lomot, egyszerre csak elmosolyodott. Fölszedte a kabátot, nadrágot, cipőt s kiment a ház elé. Körülnézett; egy bokor alatt meglapulva feküdt az este elrúgott rossz kalap; ezt is fölszedte.
A mező szélén volt egy veteményes föld, melyen még ott éktelenkedett egy a múlt nyáron állított madárriasztó váza. Immánuél odament, megnézte, jókarban van-e még s gondosan ráakasztotta a rongyos nadrágot, kabátot, kalapot: a két cipőt a keresztbe álló bot két végére tűzte. Munkájával meg volt elégedve. Visszament a kertbe, megmosta a kezét, azután kiült a háza elé a padra.
Madárriasztó... Mi is a neve? Theodosius: Isten ajándéka. És Immánuél bólogatott és mosolygott. Derült volt, élvezte a szép, csöndes tavaszi reggelt.
A házból kihallatszott az ide-odajárás, rakosgatás zaja. Hannah félrehajtotta az ablaktáblákat és kinyitotta az ablakokat: Immánuél hátrafordult:
- Jó reggelt, báránykám! Jól aludtál? Miért keltél már fel?
- Megszöktél, kisapa?! - szólt rá nevetve Hannah. - Hiába nyújtottam ki utánad a kezemet, hiába kerestelek, már nem találtalak. Megijedtem s gyorsan fölkeltem. Ugye, már későn van? Nagyon sok a dolgom.
- Ne siess, szívem, nincsen későn. Nem érdemes sietni. Elkészülsz mindennel jókor. Engem fölébreszt a nap, tudod. S amint fölébredtem, már megyek is kifelé. Nem jó az ágyban álmatlanul feküdni; az ember fejében sok ostobaság kezd ilyenkor kavarogni.
Hannah most intett az ujjával és titokzatos képet csinált hozzá.
- Mi az? Mi a baj, kisszívem? - kérdezte Immánuél, s mély hangja simogatóan csengett.
Hannah az ujját ajakára tette s hítta, de még mindig némán, az urát, hogy jöjjön az ablakhoz, Immánuél komédiázott, úgy tett, mint akinek ez nehezére esik, lassan föltápászkodott s odacammogott az asszonyhoz. Rámeresztette a szemét, s a feje mozdulatával kérdezte: mit akarsz?
- Hol van? - suttogta Hannah.
Immánuél az orcájához szorította Hannah fejét; tudta, kit kérdez, mégis így szólt:
- Kicsoda?
- Hát az az ízé... a barátod.
- A barátom? - csodálkozott Immánuél -; itt van a barátom, ni! - s most erősen odaszorította tüskés szakállához a Hannah arcát; játszott vele, mint egy kis gyermekkel. - Te vagy a barátom, egyetlen barátom!
- Ne alakoskodj, kisapa! Tudod, hogy kit gondolok. Hol az a tegnap jött ember?! - kérdezte Hannah, most már kissé ingerülten.
- Csöndesebben, fiacskám, ne olyan hangosan - suttogta Immánuél -; hátha még alszik.
- Alszik? Még alszik?! No már ezt én nem tűröm!
- Hadd, szegényt, fáradt - szította Immánuél Hannah mérgét, melyen mulatott -; hetek óta tegnap este került megint fedél alá, embernek való pihenőbe.
- Nem bánom! Semmi közöm hozzá! Menjen innen. Nem híttuk!
- Bocsáss meg, Hannah, én híttam. Én ígértem neki éjszakára nyugodalmat.
- Miért tetted? Rosszul tetted. Az az ember nem kedvemre való! Ha híttad, akkor most el is küldheted.
- Haragszol reá? Miért? Nem bántott, nem vétett semmit. Csöndes, szerény, nyomorult, alázatos; nem árt a légynek sem...
- Nem kell! Nem szeretem, hogy itt van! Nem akarom, hogy itt legyen.
- Oktalan indulat - magyarázta csöndesen Immánuél. - Nehéz megítélni az embert még abban az esetben is, ha erre okot adott. Azt hiszem, a legbölcsebb ítéletben is van egy rész igazságtalanság. De ítélkezni valakiről, aki még nem csinált semmit, aki nem is árthat, csak azért, mert idegenkedel tőle, bár ennek okát adni nem tudod: Hannah, gyermekem, ez nem való.
Az asszony hallgatta s összeráncolta a homlokát.
- Rongyos, züllött csavargó... a nézése gonosz, a beszéde alattomos, a lehelete hazug.
Immánuél felkacagott.
- Igaz, csavargó is, meg rongyos is. Nem tud jobb helyzetbe kerülni, hiába próbálja. Egy láthatatlan ellenfél, az élet, úgy értem: az ő élete, nem hagyja boldogulni. De hogy ő gonosz, meg alattomos, meg hazug lenne... ezt ki súgta be néked?
- Az ösztönöm! - mondotta határozott hangon az asszony.
- Ah, az már más - nyújtotta a szót Immánuél; nem lehetett tudni, komolyan mondja-e vagy tréfál.
- Nevess ki! - pattant fel indulatosan Hannah -; de meg fogod látni, hogy nekem van igazam.
Immánuélt a dolog kezdte bosszantani.
- Hogyan lehet ilyenről komolyan beszélni! - szólt rá Hannáhra -; buksi vagy, mint a kisgyermek.
Hannah az ablakban fölegyenesedett; egyszerre csak mereven nézett a veteményes földre, mely a réttel határos. Kék szeme odafúródott a felruházott favázra. Immánuél a nézése irányából tudta, hogy az asszony mit látott meg. Jókedve máris felülkerekedett.
- Mi az? Mit nézel, kisszívem? - kérdezte ártatlan hangon.
- Ott... nézd csak, ott áll... - mondotta Hannah, s a favázra mutatott.
- No né! - s Immánuél bólogatott hozzá -; milyen jó szemed van. Ott áll már korán reggel a veteményes földön, s tudod-e, fiam, hogy mit csinál? Elriasztja az éhes madarakat.
Immánuél hangosan, jókedvűen felkacagott. Hannah megbántva sietett el az ablaktól. Immánuél még állt két-három percig a ház előtt, az úton; mulatott azon, hogy az asszony a madárriasztóban a vendégre ismert; azután gondolta: bolondság ezen mérgelődni, megyek és kibékítem Hannáht.
Hannah már a benyílóban volt. Meglepte, hogy nem találta ott a vendéget, sem a fekhelyét. A benyílóban rend volt, semmi sem mutatta, hogy az éjjel ott ember hált. Hannah kitekintett a kertbe. Mindjárt észrevette lenn az ágyneműt, melyet este a vendégnek állított volt össze. Erre a haragja kissé enyhült.
Immánuél besurrant; az asszony háta mögé lépett, úgy ölelte magához.
- Na látod, már régen nincsen itt a barátod! - mondotta és ajakát rátapasztotta az asszony nyakára.
- Szerencséje, hogy már elment! - szólt ridegen az asszony.
- Tudom, kidobtad volna - dünnyögte csöndesen Immánuél. - Megjegyezted a nevét? - kérdezte.
- Nem én - felelte az asszony -; nem is érdekel.
- A neve Theodosius és ez annyit tesz: Isten ajándéka.
- Mégis kidobtam volna! - jelentette ki az asszony. - Kérlek, kisapa, ne beszélj már többet róla; elég volt, már unom!
- Hé, kisszívem, ezt a szót ismerem, ezt a szót tőlem tanultad! - harsogta Immánuél vidáman. - Hát jó, ha komolyan parancsolod, nem beszélek többé kitűnő barátunkról.
- És most engedj, hadd készítsem el a reggelit - szólt az asszony.
- Nagyon szívesen, annál is inkább, mert határozottan éhes vagyok - biztatta jókedvűen Immánuél, s elengedte a feleségét. - Tudod mit, én majd megterítek künn a lugasban.
Kivette a konyhaszekrény fiókjából a nagy virágos abroszt, meg a két hozzávaló asztalkendőt, vitte tarka tányéron a vajat, ibrikben a mézet és kis kosárban az illatos kenyeret. Amikor kilépett a kertjébe, melynek földjén a növények első zöldje lágy, friss árnyalatokban pompázott, s ragyogott rajtuk a nap termékenyítő aranya, Immánuél szívéből a jókedv fölszállott a szájába, s kiröppent az ajkán. Mély hangján halkan dünnyögte a dalt, melyet Hannah szeretett énekelni. Az asszony utána nézett a konyha ajtajából, s olyan boldog volt, hogy a szeme könnybe lábadt tőle. Fohászkodott:
- Az Isten tartsa meg a te jókedvedet!
Az asszony levitte a lugasba a zsíros tejet és a nagyszerű fekete kávét. Immánuél szelte a kenyeret, vajat kent rá s mézet csöpögtetett a vajas kenyérre. Hannah két csészét hozott s összeöntötte a tejes kávét. Immánuél néha kitekintett a kapu felé. Leültek. Immánuél a maga csészéjét félretolta.
- Egy csészéből iszunk ketten, jó, fiam? - mondotta; megkavarta az asszony csészéjében a kávét s nagyot hörpintett belőle. Pompás kávé! Kóstold csak meg! Hidd el, senki sem tud ilyen nagyszerű kávét főzni, mint te!
Az asszony nevetett. Tudta, hogy Immánuél huncutkodik: a kávé jó volt, és mégis, jól esett néki a dicséret.
- Hálás ember vagy, kisapa - mondotta.
- Nagyon helyesen mondod: hálás vagyok. De jól jegyezd meg: a hála az, ami az embert igazán erőssé teszi. A hálásak mind boldogulnak, a hálátlanok meg elpusztulnak. És a vajaskenyér, melyet én kentem, ugye, hogy kitűnő? Jobb, mint a leghíresebb cukrász legfinomabb tortája!
- A vajaskenyér pompás - mondotta Hannah vígan -, életem legjobb vajaskenyere! - A csésze után nyúlt és ivott. Amíg ivott, szemét végigjártatta a kerten. Most hirtelen letette a csészét s olyan mereven nézett, hogy Immánuél, aki éppen rápillantott, követte a tekintetét.
Idegen ember járt a kertben, jött a lugas felé; kezében pompás virágcsokor.
- Kutyát kell tartani, Immánuél - mondotta Hannah; megdöbbent, hogy valaki bejöhetett, idegen, észrevétlenül.
A vendég megállt a lugas ajtónyílásában. Kalapját már előbb levette volt. Mély meghajtással üdvözölte a háziakat. Átnyújtotta a virágcsokrot Hannáhnak.
- Alázatosan bocsánatot kérek, hogy elkéstem - mondotta, de időbe került, bármennyire siettem, amíg el tudtam intézni dolgaimat. Nagyon, nagyon szépen köszönöm irántam való, meg nem érdemelt nagy jóságukat. Ugyebár, nem méltóztatnak megismerni? - kérdezte Hannáhtól; Immánuél szemében már meglátta volt a jókedvet, tudta, hogy a gazdának tetszik az a kis játék. - Kérem alázatosan, én vagyok az a züllött, rongyos csavargó, akit tegnap olyan jószívvel kegyeskedtek befogadni.
A virágcsokrot - Hannah nem nyúlt utána - az asztalra tette. Most, hogy a haját rendbehozatta s gondosan meg volt fésülve, arca simára beretválva, egészen más volt. Másképpen hatott rajta a bár viselt, de azért jó öltözet is, melyet ízléses, színes nyakkendő tett választékossá. Megjelenése kellemes, viselkedése lekötelező, beszéde megnyerő volt. Úriember állt előttük, aki nem emlékeztetett a csavargóra.
Az asszony még mindig idegenkedve nézte. Hiába, a vendég szép, finoman megrajzolt arca nem tetszett neki sehogysem. A vendég megérezte, hogy nem tud közel férkőzni az asszony jóindulatához. Szemét lehunyta egy pillanatra, keskeny, finom metszésű ajkát gonosz vigyorgás rántotta félre, de máris tágra nyitotta fekete csillogó szemét s arcán kedves alázatos mosoly ömlött el. Immánuélhez fordult s pillantásában néma kérés volt.
- Üljön már le, a kávéja kihűlt - szólt rá Immánuél akart nyers hangon.
A vendég alázatos meghajlással köszönte meg a felszólítást.
- A virágokat szeretném vázába tenni - mondotta halkan, érzelmesen; -, miért szenvedjenek, miért hervadjanak? Nem tehetnek róla, szegények, hogy én hoztam e csokrot...
- Üljön csak le! - ismételte Immánuél. Fölkelt és a házba ment egy virágos vázáért.
- Megvet, asszonyom, és igaza van! - sóhajtott fel a vendég, halkan. - A nő szemében nincsen visszataszítóbb, mint mikor épkézláb férfi egy kuckóért koldul, hogy éjszakára megpihenhessen... mint gazdátlan eb, s lesi, vajon vetnek-e neki egy-két falatot, hogy éhen ne vesszen. Tudom, utálatosabb vagyok mint a nyomorult, akinek testét fekély marja gennyé, de méltóztassék elképzelni, hogy én nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok. Van ember, aki púposnak, bénának, vaknak születik s van ember, aki szerencsétlen flótásnak születik, s ez így tart egészen addig, amíg a nyomorult a szemétdombra kerül s ott rohad. Ilyen szerencsétlen vagyok én... nem elég már ez az átok maga? Kell ezt még megvetéssel tetézni?
Halkan beszélt s a hangja muzsikált, úgy hangzott, mintha láthatatlan bánatos könnyek peregnének rajta végig. Hannah kissé meg volt hatva; elfogódottan felsóhajtott; a jósorsra gondolt meg a rossz-sorsra. Egy pillanatra visszatekintett mögötte levő életére; voltak múltjában szomorú napok, az ő sorsába is beleszövődtek volt a kétségbeesés, a reménytelenség órái. Évek óta már nagyszerű egyformaságban, meg nem zavart nyugalomban múlik az élete - ez a boldogság? Kezével végigsimított homlokán.
Immánuél már jött a házból, és hozta a virágvázát.
- Üljön le, kérem, itt a reggelije - mondotta halkan, gyorsan Hannah. Mert a vendég még ott állt előtte, kissé görnyedt háttal s nézte alázatosan. Most leült s kezdte szürcsölni a kávéját. Hannah nézte. Immánuél a lugasba lépett.
- Miért nem kavarja meg a kávét? - kérdezte Hannah. A cukor a csésze fenekén van.
- A kávé nagyszerű - mondotta szerényen, alázatosan a vendég. - Jóleső tudat, hogy a csésze fenekén a cukor; nem kavarom fel, így mindig édesebb lesz, mindig édesebb lesz.
Immánuél a virágcsokrot nézte:
- Nagyon szép virágok! Hol vette őket?
- A piacon kertész is van, tőle vettem. Szép nagy a piac a telepen - jegyezte meg a vendég.
- A piacon volt? - kérdezte Hannah.
- Igenis, szolgálatjára. Az úr volt olyan kegyes és ajándékozott nékem egy koronát, hogy rendbehozassam a fejemet - válaszolta a vendég, és leplezetlen hálás pillantást vetett Immánuélre. - Vagyis nyiratkozzam és beretválkozzam, mert attól tartok, hogy a fejemet rendbehozni semmiféle borbély nem tudja - fűzte hozzá kedvesen és halkan felkacagott.
Immánuél pedig felhúzta bozontos szemöldökét s feddőn nézett a hálálkodóra: minek ezt elmondani?!
- És ez a korona... bocsássa meg nékem, hogy szemérmetlenül elmondom, milyen nagylelkűnek méltóztatott lenni!... ez a korona szerencsét hozott. A piacon ugyanis találkozott velem egy ember, akinek én egyszer valamikor egy kis összeg pénzt kölcsönöztem volt. Amikor megláttam, mindjárt tudtam, hogy ő kicsoda, de persze, nem szólítottam meg, nem is tudtam volna megszólítani. Nem szólítottam volna meg a világ minden kincséért sem, röstelltem volna, hogy engem most viszontlásson, mint szegény embert, akitől valamikor, amikor igenis gazdag voltam, hálatelt szívvel búcsúzott. El akartam menni mellette észrevétlenül, ő azonban rám ismert. Elém állt és megszólított. Elfordultam, mintha köszöntő szava nem nékem szólna. Erre ő karomba fűzte a karját s kihúzott a tömegből; félrevont. «Tudom, ön az, aki nékem egyszer, amikor bajban voltam, segítségemre volt», mondotta. «Boldog vagyok, elhiheti, hogy, íme, egészen véletlenül találkozunk.» Bármilyen jól estek ezek a szavak, mégis szabadkoztam: sohasem láttam, nem emlékszem, hogy valaha is lett volna hozzá szerencsém, nem tudom, hogy ő kicsoda, és hogy miről van szó, ő mit akar tőlem. «Ha nem ön az a jóságos úr, akinek nem csupán hálával tartozom, úgy nagyon hasonlít hozzá. Nem volt alkalmam, adósságomat vele szemben kiegyenlíteni, mert amikor már módomban volt, hiába kerestem. Jótevőm eltűnt; s amikor kérdezősködtem utána - higgye el, jó uram, hónapokig kerestem! - itt-ott elszomorító híreket hallottam felőle, de senki sem tudta megmondani, hogy az én jóakaróm, Theodosius úr, hová lett.» Nagyon meghatott a hála, a ragaszkodás ez egyszerű néhány szava; de a gőg erős volt bennem. «Igazán sajnálom, mélyen tisztelt uram, hogy ezúttal sem sikerült önnek...» mondottam, s próbáltam otthagyni ezt a derék embert. De hiába. «Bocsásson meg, hogy idejét még igénybe veszem, és ne haragudjék, azért, amit most mondok! Látom, ön nincsen jó módban, ó, én ezzel nem akarom megbántani! Hiszen mégis én kérek öntől valamit. Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy önnel szemben rójam le valamelyest hálámat, mellyel egy másiknak tartozom. Fogadja tőlem ezt a kicsiny összeget jószívvel, tessék, ne röstellje; hiszen mondom, még ön tesz ezzel nékem szívességet!» Elhihetik, hogy szabadkoztam, de ő mégis rám tukmált ötven koronát. Csak úgy vált el tőlem. Megengedi, ezennel visszaadom a koronáját -; és a vendég átnyújtotta Immánuélnek a pénzdarabot. - Különös véletlen, hogy ezt meg tudom adni. Ha bármit teszek is azonban, hogy asztalához ültetett és házába fogadott, ezért örökre adósa maradok. Ne vegye zokon, asszonyom, hogy ezt a kis virágot hoztam, bevallom, magamnak szereztem vele örömet, de úgy gondoltam, meg fog neki örülni ön is. Színpompás, illatos, ártatlan ajándék... néhány nap múlva már elhervadt s ki lehet dobni a szemétre. Nem gondol többet a csokorra, sem a csavargóra. - A vendég felállt. - Nem akarok a terhükre lenni. Már megyek is. Nem fogom önöket elfelejteni l
- Igya meg előbb a kávéját, s egye meg a vajaskenyerét - mondotta Immánuél, aki szívesen hallgatta ezt a sima, kedves finom beszédet. - Nem sietős a dolga, azt hiszem; nem tudom, hová igyekszik, de úgy gondolom, eljut még jókor oda. Üljön csak le. - Immánuél leült.
A vendég az asszonyhoz fordult, mély meghajlással.
- Üljön le! - mondotta Hannah. Kissé elfordult a vendégtől. Furcsállotta, amit ez most elmondott volt, s a fejét rázta, bár alig észrevehetően. Immánuél mégis meglátta, megértette s elmosolyodott; az asszony gyanakvó természetű, gondolta. A vendég leült, de már nem evett.
- Egyék! - kínálta Immánuél.
- Köszönöm, eleget ettem, nagyon szépen köszönöm - hálálkodott a vendég s eltolta a csészét s a kenyeret. - Ha megengedi - fordult az asszonyhoz és cigarettát vett ki a zsebéből; megkínálta Immánuélt: - Parancsoljon rágyújtani.
- Köszönöm, nem cigarettázom - mondotta Immánuél -; amikor kisfiú voltam, elszíttam életem összes cigarettáit.
- A cigaretta nékem nagy áldás! - mondotta a vendég áhítatosan.
Hannah tálcára tette az edényt s bevitte a konyhába.
Az idegen rágyújtott és nagy élvezettel fújta a füstöt. Immánuél fölállt s a kertben járt föl és alá; nézte a veteményes ágyakat, hogyan fejlődnek a növényei. Azután bement a házba, hozta a kalapját, botját és szólt a vendégnek:
- Járjunk egyet?
A vendég rögtön felállt; vette a kalapját:
- Nagyon szívesen.
Immánuél megnézte emberét. Jól illik neki a kabátom, mellényem, jobban fest rajta, mint valamikor rajtam, és ő jobban is tudja viselni, mint én. Előkelő embernek látszik, lehet, hogy igazán úr, és nem hajléktalan csavargó. Különös fickó, de kedves, mulatságos. Bajban van; megpróbálom: segítek rajta. Ha ugyan lehet emberen segíteni.
A vendég eldobta a cigaretta-véget. Ránézett Immánuélra, s mert ez hallgatott, ő kezdett beszélni:
- Kegyeskedjék megengedni, elmondanám, hogy most mi járt az eszemben. Elképzeltem, hogy milyen nagy dolog az, ha valaki úr, igazán úr; úgy, hogy néki nem kell senkitől semmi. Nem kell senkinek a jóakarata, rokonérzése, vonzalma. Nem kell alázatosnak, óvatosnak, okosabbnak lennie. Mert nem árthatnak neki; senki sem árthat neki. Nem kell törekednie, iparkodnia, lábát térdig koptatnia. Amije van, az jó, mert van, amije nincsen, az egész egyszerűen nem is kell. Nem kell mérlegelnie egy harmadik ember ígéretét, vajon beváltja-e, vagy elfelejti-e? Nem kell szóba állania akárkivel, és nem kell mosolyognia, csak azért, mert egy másik ember mosolyog! Ó, méltóztassék elhinni, én nagyon jól tudom, hogy mi az, ha valaki igazán úr! Régen irigyeltem embert, nem is emlékszem, ez mikor esett meg velem utoljára... meddő érzelgés... de most nem szégyellem megvallani: uram, irigyelem!
Immánuél elégedetten hallgatta ezt a beszédet; tetszett néki ez a megállapítás. Bólogatott, ezzel jelezte, hogy érti, mit akar mondani e szavakkal a befogadott, és kegyesen vette az alázatos elismerést. A vendég egyszerre csak megállt. Immánuél még lépett kettőt, de most ő is megállt és kérdezte:
- Mi az? miért állt meg?
A vendég, mintha kellemetlenül érintené, megjegyezte:
Most jut eszembe, elfelejtette megmondani a feleségének, hogy elment hazulról.
Immánuél rámeresztette szemét a figyelmes emberre; azután körülnézett. Ötven lépésnyire volt egy kis domb, arra ment fel.
- Jöjjön csak ide!
A vendég fölment s odaállt melléje.
Immánuél kinyújtott karral mutatott a veteményes földre, melyen a madárriasztó ékeskedett, fölcicomázva a csavargó rongyaival. Ezt mutatta néki Immánuél. Látta, hogy a vendég megértette. Erre megfordult és tovább ment. Nem szólt, a másik is hallgatott.
Immánuél csöndesen, egyformán lépett, kényelmesen sétált; nézte a fákat, bokrokat, mintha kedves ismerősei lennének; élvezte a kora tavasz vidám friss zöldjét, s nem törődött a mögötte ballagó emberrel; talán mintha el is felejtette volna már, hogy ez kíséri.
A vendég nézegette az előtte ballagó gyanútlan gazdát. Nagy darab ember, vaderejű ember, gondolta; az ilyentől igazán nem kell félni. Kis eszejárásába könnyű belenyúlni. Okos vagy, komám? Sokkal, ha tudnád: mennyivel okosabb vagyok én! Ugye, milyen szépen oda ültettél tegnap este magad mellé a padodra? És hogy hallgattad, amit néked mesélek! Hálás voltál, elismerem, odaültettél engem, a rongyost, az asztalodhoz, s úgy adtál az ételedből, mintha a fajtádból való volnék. De ezt én akartam így, azért tetted. És igaz-e, te örülsz neki, hogy ilyen lehetsz hozzám, úgy érzed, hogy ember vagy. Ezért hálával tartozol nekem, aki alkalmat adott arra, hogy jó legyél. Meg vagy magaddal elégedve, mert jót teszel. Bőven adsz; és nem is sejted, hogy máris el lehet tőled venni mindent, s ha nekem úgy tetszik, ideadsz mindent, széleshátú komám. Ágyat rakattál, pedig az asszony nem szívesen tette. Felruháztál, pedig ezt én nem is akartam, mert nem is gondoltam rá, hogy ezt tegyed. Mégis megtetted, mert már dolgozik benned az akaratom, hogy segíts rajtam. Nagyerejű jámbor állat, jól van, elhatároztam, hogy te fogsz engem jobb sorsba húzni... igen, az asszony, ezzel kell valamit tenni... vajon igazán szereti-e ezt az embert? Méltó a szeretetre, úgy jár itt előttem, mintha a legelőre hajtanám. Hátra se néz, bizonyos benne, hogy nem hagyom el. Bízik magában; azt hiszi, hogy ő uralkodik énrajtam. Nem szereti, ha csipkedem. Az ő tréfája otromba; mit akarsz, komám, azzal a madárriasztóval? Visszatréfállak, kis agyú barátom!
Immánuél mellé surrant; a keskeny gyalogösvény szegélyén járt mellette könnyű halk lépésekkel. Beszélni kezdett:
- Alázatosan bocsánatot kérek, látom, elmerült gondolataiba, és mégis, zavarom...
Immánuél ránézett; nagy tiszta szürke szeme szelíden rávilágított.
- Nem zavar.
Nézésétől a vendég belül nagyon jókedvű lett.
- Abból, hogy ilyen szótlanul jár, ilyen csöndesen, és talán el is felejtette, hogy én, belátom, jelentéktelen ember, de legyen szabad hangsúlyoznom: őszinte híve s alázatos tisztelője, szíves meghívására s engedelmével kísérhetem sétáján, mindebből, mondom, arra a következtetésre jutok, ha megengedi, hogy elmondjam...?
Immánuél bólintott: megengedem; és derűsen várta, hogy mi lesz ebből a beszédből.
- Tehát, kérem szeretettel, az a benyomásom, hogy ön nem szokott gyermekekkel sétálni. Kegyeskedjék csak úgy érteni, ahogyan mondom. Ha sétálni megy, kis gyermekek nem szegélyezik útját. Nem vezet kézen botorkáló apróságot. Nem szabja lépéseit a csetlő-botló kis jószág apró járásához. Nem felelget egy rügyező agy száz meg száz csodálkozó kérdésére. Magánosan jár - A vendég most mélyen fejet hajtott: - Nem valami nagyszerű megfigyelés, nem vall szokatlanul éles elmére, elismerem. Onnan tudom ezt, mert nem láttam a házánál semmit, amiből arra következtethettem volna, hogy volt idő, amikor kacagó gyermek vidította fel életük csöndjét.
A vendég érdeklődéssel várta, hogy mit fog erre ez az erőtől duzzadó férfi mondani. Leste, vajon fáj-e neki, hogy erről beszél? Van-e benne rejtett bánat, mely most haraggal tör ki belőle? Vásott suhanc kipattanni vágyó kárörömével leste, hogy most mi lesz?!
Immánuél ránézett csöndesen; arcán nyoma se volt indulatnak, haragnak, bánatnak. Nem felelt mindjárt. Egyszerre csak megállt, súlyos tenyerét rátette kísérője keskeny vállára, szemét belevágta csillogó fekete szemébe; csöndesen mondotta, s mély erős hangja zúgott mellkasában, amikor szólott:
- Nem volt gyermekem, nincsen gyermekem, és nem is lesz. - Elhallgatott; föltekintett az ég vidám kékjébe, azután végigjártatta pillantását a kacagó tájon.
A figyelő vendég gondolta: a koma nagyképűsködik.
Immánuél most legyintett a kezével s kérdezte:
- Theodosius, ugyebár annyit tesz, hogy «Isten ajándéka»? Ezt a nevet a szüleitől kapta? Nem tudom, az anyja, vagy az apja él-e még, vagy talán élnek mind a ketten. De azt látom és tudom, hogy nem sok örömük tellett gyermekükben. Aki lerongyolódva, züllötten, éhesen, hajléktalanul csavarog, s megáll alázatosan idegen ember házikója előtt, s könyörög egy zugért, hogy megpihenhessen; aki éhesen ül soha nem látott idegen ember asztalához, hogy éhét csillapíthassa; aki rongyokban jár, mert nincsen annyi ereje, hogy magának rendes ruhát szerezzen, de talán gondja van arra, hogy a külseje minél nyomorúságosabb, minél szánalmasabb legyen: az még halott szülőnek is élő rossz gyermeke! Hallom, amit beszél, s talán megértem, amit gondol, ha nem is vél engem ehhez elég okosnak. Elmondotta tegnap, hogy sokat tanult, sok mindent tud. Azt, hogy tanulhatott, hogy szert tehetett tudásra, szüleinek köszönheti. Meg is köszönte: elzüllött csavargó, aki nem dolgozik; magához méltó célja nincsen; inkább henyél s idegen ember együgyű jóságában bízik. Elmondja, hogy jómódban volt, s íme, mi lett belőle. Nem ismertem a szüleit, nem tudom, kifélék, de mély sajnálatom az övék; remélem, már nem élnek, vagy ha élnek, azt hiszik, hogy gyermekük, «Isten ajándéka», már régen meghalt. Néha elgondolkodom, vajon milyen gyermeke voltam szüleimnek. És bár megtettem mindent, ami jót velük szemben tudatlan gyermekifjú megtehet, tisztán látom, hogy nagyon sokkal, félek: talán majdnem mindennel adósuk maradtam. És hol találok hozzájuk hasonlót, akinek nagy adósságomból egy kicsinyke részt adhatnék, a magam örömére? Ezért nem szegélyezik utamat kis gyermekek, amint azt ön olyan szépen mondotta.
A vendég figyelmesen, az érdeklődő kedves mosolyával hallgatta Immánuél csöndesen zúgó szavait. Később alázatosan lehajtotta fejét; egyszer halkan fölsóhajtott. Tetszett néki a kép, ahogyan ők ketten, két egymástól teljesen elütő figura, a táj zsenge zöldjének friss kedves színei közepett állanak. Örült, hogy a megdöfött ennyit mond, ennyit mutat a magáéból. Nagyszerű belső élete van, villant át agyán egyszer a megállapítás, érdekes lesz vele játszani. Amikor megérezte, hogy Immánuél befejezi a mondanivalóját, felelni készült. És most így szólt:
- Tehetek-e vajon arról, hogy olyanná lettem, amilyen vagyok? Oktattak engem szépre és jóra, nemesre, s íme, mégis rongyos csavargó lettem. Bennem van a hiba, ezt már réges-régen tudom, de mitévő legyek, könyörgöm?... ilyennek születtem. Fekete vagyok: hogyan tudjak szőke lenni?
- Amit mondottam, nem volt szemrehányás, hanem megállapítás - felelte Immánuél, elfordult tőle és tovább ment.
A vendég alázatosan meghajolt. Nagyképű vagy, komám, gondolta; ha untatsz, itthagylak, vigasztalta magát. Sétálni hítt; de én nem szeretek ilyen néptelen helyeken járni. Emberek nélkül nékem unalmas a táj.
Nemsokára élénk zsivajt lehetett hallani, sok ember beszédét, mely még csak zúgássá összeolvadva érte fülüket. Hirtelen kanyarodással a gyalogösvény kivezette őket a piacra. Ott álltak a népes piac szélén.
Terebélyes fák alatt környékbeli parasztok a földre rakták volt kosaraikat, edényeiket, kendőiket; elhozták benne a kertjük, földjük feleslegét eladni. Hevenyészett sátrak is állottak ott; a városból jött szerény rőfösök is hoztak olcsó portékát.
Immánuél megállt s egy kis ideig nézte, figyelte a vásárlókat meg az árusokat, hallgatta a piac lármáját, azután megfordult, vajon a vendég ott van-e mellette, s lassan megindult egy csoport felé. Volt rá gondja, hogy a vendég most mellette járjon.
A csoport asszonyokból meg néhány gyermekből állott, akiket az asszonyok kézenfogva tartottak. Körülvettek egy szegény asszonyt, munkás ember felesége lehetett, aki sírva, jajgatva beszélt. A csoporthoz odaálltak arra menő asszonyok, férfiak, hallgatták egy darabig a jajveszékelő baját, panaszát, volt, aki mondott egy-két szót, vagy nem is szóltak, s úgy mentek tovább, mint aki nem tud, vagy talán nem is akar segíteni a más ember baján.
Odaállt a csoporthoz Immánuél is, mellette állt a vendég. Hozzájuk a jajveszékelő asszony panaszának csak egy-egy foszlánya jutott el. - Agyonüt!... elvesztettem?... jártam már mindenfelé, hiába kerestem... A rőfösnél pántlikát néztem a kislányomnak... kialkudtam az árát... a zsebembe nyúlok... sokan voltak körülöttem... nincsen meg az erszényem... kilopták a zsebemből!... ki bizony! hogy rohadjon el a keze elevenen annak... szegény asszony zsebéből kilopni azt a keservesen... hát most mit csináljak?!... ötven korona volt benne... nem merek hazamenni... az uram agyonüt!...
Az asszony sírt, jajgatott, átkozódott. Amikor végire ért a siralmának, elülről kezdte. Aki már hallotta s tudta, miről van szó, morgott valamit, dünnyögött, sajnálkozott és elment; volt asszony, aki segített a jajveszékelőnek hangosan átkozódni. Az asszony kislánya bőgött.
Immánuél ránézett a vendégre. Ez nyugodtan hallgatta az asszony sírását, átkozódását; majd Immánuélhez fordult:
- Ellopták a pénzét. Piacon ez gyakran megesik. Ahol sok az ember, nagy a tolongás, ott vigyázni kell. Megtörténhetik még velünk is, ha itt állunk és bámészkodunk, hogy kihúzzák a zsebünkből néhány garasunkat.
- Hát menjünk - mondotta Immánuél. - Szeretném, ha megmutatná azt az embert, akitől ma reggel azt a nem várt pénzt kapta.
- Nézzünk körül, hátha még itt találjuk - felelte a vendég, és már ment is, vidáman, s megnézett mindenkit, vajon ő-e a keresett becsületes ember. - Nagyon szeretném, ha rátalálnék! - mondotta kissé dagályos hanglejtéssel.
- Nem hiszem, hogy rátalál - jegyezte meg Immánuél.
A vendég ezt a megjegyzést mintha nem is hallotta volna. De a a gúny mint egy csöpp égő szurok marta a bensejét; lángot vetett tőle a gyűlölet. Szállást adott, asztalához ültetett, ócska öltözetét rám adta: ezért mer ő így beszélni velem. Magához fűz, de csak amíg meg nem háláltam hozzám való jóságát, hogy ne legyünk egymásnak adósa - azután megyek.
Immánuél csöndesen ment a vendég nyomában. Végigkutatták a piacot. A vendég nem akadt a becsületes adakozóra. Immánuélhez fordult:
- Már nincsen itt, elment. Nagyon sajnálom...
- De az a meglopott szegény asszony még itt van - mondotta Immánuél -; térítsük meg a kárát.
- Talán nem is igaz, hogy meglopták - mondotta, kissé haragosan, a vendég -; jajgat, hogy megkönyörüljenek rajta, koldusfogás, Ismerem.
- Higgyünk neki, segítsünk rajta - mondotta Immánuél szelíden -, nem kell haragudni a panaszkodóra. Én is adok néhány garast, fogja csak, és maga is ád valamit hozzá, és most kérem, furakodjék keresztül a bámész hallgatók csoportján s adja oda neki.
A vendég a kapott pénzhez hozzátett a magáéból, s odafurakodott a jajgató asszonyhoz.
- Fogja csak - mondotta kedves mosollyal -, nem sok, de több a semminél.
Az asszony hálálkodott és sírt, hogy ő nem koldus. Mások is adtak erre néhány garast, a síró kislány kezébe nyomták, kicsi karján függő kosárkájába dobták.
- Ha meggondolom, azt kell mondanom: akinek van mije, vigyázzon, hogy meg ne lopják - szólt Immánuél a visszatérő vendéghez. - Menjünk innen.
Nemsokára megint csendes rétek, kedves kertek, kicsiny liget, meg mívelt földek nyugalmas, békés hangulata vette őket körül.
Némán mentek. Immánuél a bontakozó lombot, üde zöld füvet, fakadó virágokat, sarjadzó vetést nézte. A vendég iparkodott eligazodni, hogy merre járnak. Amikor megpillantotta a veteményes földön levő madárriasztót, melyen az ő rongyai lógtak, így szólt:
- Alázatosan köszönöm irántam való jóságát. Tudom, nagy elhatározás kell ahhoz, hogy a jómódú rendes ember házába fogadjon egy rongyos csavargót, egy ismeretlent, akin messziről meglátni, hogy elzüllött ember. Még nagyobb jóság kell ahhoz, hogy megajándékozzuk az ilyen ágrólszakadtat rendes öltözettel, s odaültessük tiszta asztalunkhoz. Mindezt ön megtette velem. Nem tudom másképpen meghálálni, mint puszta szóval, csak ezt tudom mondani: «alázatosan köszönöm!» Ott lógnak a rongyaim. Átöltözködöm, s ezt a jó öltözetet, kalapot, cipőt visszaadom. Hálásan köszönöm. Azután tovább megyek. El fog felejteni. Miért is emlékezzék reám? Nincsen rá oka. De én nem fogom elfelejteni soha irántam tanúsított nagy jóságát, s az erre való gondolat is már el fog tölteni csöndes gyönyörűséggel, megnyugvással, benső boldogsággal, hogy ez is volt. Életem végéig alázatos szolgája maradok!
A vendég ezt nagyon szép előadással mondotta; csöndes, egyszerű hangon, melybe leplezett meghatottság szőtt néha lenyűgözött könnyeket. Lassan beszélt, mint akinek a szíve telidesteli van túláradó, nehezen lebírható érzésekkel.
Immánuél kissé meglepetten hallgatta. Milyen finom az arca, gondolta ezalatt, milyen megnyerők, kellemesek a vonásai; látom, meg van hatva, a szemében könny csillog. Kár érte, talán mégis lehet belőle jóravaló embert csinálni. Tanult, művelt ember, az ilyennek nem lesz nehéz megint belejutni a rendes életbe.
Amikor a vendég befejezte volt beszédét, levett kalappal mélyen meghajolt.
Immánuél így felelt csöndesen:
- Bennem is van hiba, bennem is van gonoszság, tudom; hiszen ez minden emberben van. Segíteni akarom, hogy ami jó van a szívében, benn, az legyőzze a maga rosszát. Nem kell búcsúznia, nem kell távoznia. Nálam maradhat, amíg bele tudom igazítani a rendes dolgos életbe. Amit eddig tettem, szívesen tettem; jó szívvel segítem ezután is. Nem akarom, hogy tovább csavarogjon.
Így maradt a vendég Immánuélnél. A ruhájában járt, a kertjében élt, az asztalánál ült, az ételéből evett, a házában hált.
*
A telepen voltak, akik észrevették, hogy Immánuél háza népe több lett egy emberrel. Kérdezték egymástól: vajon ki lehet az az úri formájú ember, aki most ott van náluk? Egyszer azután jött rá a felelet, valaki ezt tudta mondani: Ez az ember az öccse, aki, mint egészen kis gyermek idegen országba került, ott élt, ott nőtt fel, de most hazajött.
(Folyt. köv.)