Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám · / · Figyelő
Babits Mihály új «Vihar»-fordításának fő érdeme, hogy zavartalan élvezettel olvashatjuk végig nemes magyar nyelvünkön minden időknek ezt az egyik legbájosabb költeményét. Szász Károly régi fordítása nem volt rossz, Babits a maga új fordításának előszavában elismeréssel említi elődje munkáját s magában a fordításban is átveszi Szász egy-két kifejezését, nemcsak a prózai helyeken, hanem itt-ott a jambusos soroknál is (pl. a negyedik felvonás elején: «Minden eskü szalma a vér tüzének» - mindkét fordításban azonos). Olykor Szász rímeit is megtartja Babits (pl. Szásznál: a kopár bérctetőt
Babits fordításának azonban a gyönyörű költemény zavartalan élvezhetőségén kívül más érdemest is méltatnunk kell. Ezek közül első az, melyre műve előszavában maga is méltó önérzettel mutat rá: a sorról-sorra való fordítás, Szász toldaléksorai helyett. Babits kiváló fordítói készségét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy e szigorú fordítói elv szoros megtartása mellett is hívebb tud maradni az angol szöveghez, mint elődje. Szép példája ennek az a pár sor, melyben Ferdinand fogadkozik, hogy nem lopja meg Miranda szüzességét. Babits sorai: «Se legparáznább szellemem
Babits fordításának további érdeme a nagyobb pontosság. Nem akarjuk a példák máris hosszadalmas sorát sokkal szaporítani, csak rámutatunk, hogy az említett Prospero és Ferdinánd-jelenet is bővében van ilyen pontosabb fordítási helyeknek. Babitsnál Prospero élete egy «szálát» adja Ferdinánd kezébe, (Shakespearenál is «thread»). Szász az itt furcsán ható «ideg» szót használja, Babits Hymen lámpását említi (az eredetiben is «lamps»), Szász «szövétnek»-ről beszél stb.
Babits fordítását jellemzi, hogy a személyek mondókái külön, egyéni színt tudnak kapni, külön hangulatot, vagy melegséget. Szásznál ez inkább csak a népies helyeken sikerült. Igen szép például Babitsnál a gyöngédségnek az a sok fokozata, mellyel Prospero Arielt becézi: «csibécském», «buzgó kis Ariel», «te kedves Ariel», míg Szász a színtelenebb «hű cselédem», «kegyencem» kifejezéseket használja. Ez egyéni hang-jellemzések során Babits merész, de tagadhatatlanul friss és eleven hatású szóhasználatokhoz nyúl, pl. ilyen szavai vannak: «gilt», «egzercéroz», «szerencse-mama» stb. Érdekesek és jól sikerültek Babits szójáték-fordításai is, melyek Szásznál olykor teljesen elejtődnek. Legkedvesebb és Arany Jánoshoz méltó bravúrú a «widow Dido»-nak «zsidó Didó»-val való fordítása. Szász itt egyszerűen «özvegyet» fordít, holott a szellemeskedő udvari urak tréfájában fontosabb a «widow»-nak a «Dido»-val furcsa összerímelése, mint magának a használt jelzőnek az értelme.
Végül emlékezünk meg Babits fordításának arról a tulajdonságáról, mely nem fordítói érdem, de mégis a szép fordítás olvasásának külön gyönyörűsége, t. i. a versek «babitsosság»-áról. Főleg a rímes részleteknél jelenik meg ez a tulajdonság, mely abban áll, hogy anélkül, hogy az eredeti szöveg hangulatát, vagy a fordítás hűségét zavarná, a rím- és fordulat-kezelés Babits gyönyörű lírai verseire emlékeztet bennünket. A negyedik felvonásban van egy rímes tündérjáték, mely már Szász Károlyban is igen ügyes átültetőre talált, de amely Babits fordításában különösen érdekes és szép. «Sásfüzéres és örökszelíd szemű nimfákról» «vándor vizek
«Sáfrányszárnyadról kapja a virág
A mézes harmat enyhe záporát;
S duplán a dombok messze csokrain
Kék íved koszorúzza bokraim.»
A magyar nyelv ily művészi és egyéni zengése egy hű és fordításnak is remek munkában őszinte elragadtatásunkat kelti fel.