Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · FELEKY GÉZA: 1914. JÚLIUS 25. - AUGUSZTUS 1.
Az orosz hivatalos körök kétségkívül alábecsülték a monarchia életerejét, és azt képzelték, hogy csak egy külső lökés kell még a Habsburgok patrimoniális birodalmának szétomlásához. I. Miklós egy udvari ebéden kétszer is bevallotta Metternichnek, hogy nem sok évet ad Törökországnak, a "beteg ember"-nek. A már nagyothalló kancellár úgy tett, mintha nem értené meg szomszédjának megjegyzését. Mikor Miklós harmadszor is megismételte a táncba-hívást, a kancellár ezzel a kérdéssel felelt: "Mint orvos mondja ezt Feleséged, vagy, mint örökös?" Most is az örökös diagnosztizált, és nem az orvos. De tegyük fel mégis a kérdést: vajon csakugyan nem fűződött-e más érdeke Oroszországnak Szerbia integritásához, mint az, hogy benne látta az archimédeszi pontot a monarchiának sarkából kifordítására? Vajon csak a monarchia ellen irányult Oroszország szerb-barát magatartása és nem volt-e valamilyen pozitív célja a Szerbia iránt az utóbbi években tanúsított jóindulatnak.
Oroszország barátsága Szerbia iránt ugyanis új keletű. Mikor III. Sándor 1878-ban nehéz katonai és diplomáciai küzdelmek árán megszerezte a Balkánnak mai politikai tagozódását: még Bulgária volt a cári politika szívéhez nőve és nem Szerbia.
Noha Szerbia erejéhez képest támogatta a hadsereget: Oroszország az újonnan felszabadított bolgárokról gondoskodott a legbőkezűbben a szan-sztefanoi békében. Az itt sztipulált Nagy-Bulgária magába foglalta volna a jelenlegi Bulgárián kívül az egész Dobrudsát, Macedóniából és Tráciából a második Balkán-háborúban Szerbiának és Görögországnak jutott területeket is, és a mai európai Törökországot, csaknem Konstantinápoly kapujáig. Ilyenformán a történelemnélküliség fél évezrede után egyszerre a Balkán vezetőnépe gyanánt ébredtek volna fel a bolgárok.
Arra senki sem számított, hogy az elűzött török földesurak bolgár jobbágyai egy intézményeiben európai, politikájában önálló államot tudnak majd alkotni. Ezért Anglia és a monarchia szemében az oroszoktól életrekeltett Nagy-Bulgária csak azt jelenthette, hogy Oroszország provinciája lesz a Balkán keleti fele: tehát csupán Romániát kell majd hatalmuk alá vetniük a cároknak, hogy Szent-Pétervártól Konstantinápolyig terjedjen birodalmuk. Noha Gorcsakov az Oroszország számára akkor még közömbös nyugati Balkánt hajlandó lett volna a monarchia érdekszférájául elismerni, ha Ausztria-Magyarország cselekvő támogatásban részesíti tervét: a monarchia politikája akkor csak az orosz tartománynak nézett Bulgária gyengítése lehetett, és ellensúlyozása, Szerbia megerősítésével.
A berlini kongresszus tudvalevőleg visszaadta Törökországnak a szan-sztefanói békében körülhatárolt Bulgária nagyobb felét; a megmaradt területet is kettéosztotta, és Kelet-Ruméliának csak tartományi autonómiát engedélyezett, a szultántól kinevezett helytartó kormányzása alatt, Szerbia azonban megkapta Macedónia egy részét.
Bulgária politikai fejlődésének fordulatai emlékezetesek. Az orosz tábornokok nem sokáig kormányozták az államot. Battenberg Sándor fejedelem, a cár unokaöccse és hadsegéde, élére állott a nemzeti mozgalomnak, nem vette figyelembe a pétervári tanácsokat, saját erejéből egyesítette Kelet-Ruméliát Bulgáriával, és előkészületeket tett a macedóniai bolgárok felszabadítására.
Az 1885-iki szerb-bolgár háborúban a monarchia még Bulgária ellen foglalt állást és megmentette Szerbia területi integritását. A monarchia épp oly kevéssé ismerte fel, mint Oroszország, hogy nem Battenberg Sándor, hanem Bulgária szakadt el Oroszországtól. A következő évben Oroszországnak sikerült egy katonai forradalommal eltávolítania Bulgária első fejedelmét trónjáról. De csakhamar kiderült, hogy Battenberg politikája a bolgár nemzet politikája, és, hogy a bolgár állam már eléggé megerősödött politikai önállóságának megvédésére.
Főleg a bulgáriai csalódás következtében fordult el az orosz politika aktivitása Konstantinápolytól Kelet-Ázsia felé: és mikor a japán háború után újra a pánszláv irány jutott túlsúlyra az orosz udvarban, mindenekelőtt a bolgár problémát kellett megoldani. Eddig csak a nagyhatalmak állották el Oroszország útját Konstantinápoly felé: most új akadály gyanánt ott állott Bulgária.
Az első orosz sakkhúzás tehát a Balkán-politika újrafelvételénél Szerbia kijátszása volt Bulgária ellen. Ha Bulgáriával szemben Szerbia emelkedik vezető hatalommá a Balkánon: akkor a bolgár állam nem jelenthet többé számbavehető akadályt az orosz ekszpanziónak. Ezért tolódott át az orosz politika súlypontja az eddig elhanyagolt Nyugat-Balkánra, így lett a nagy-szerb álom politikai lehetőséggé, az orosz pártfogás által, ez magyarázza meg Szerbia nemzeti öntudatának és politikai aspirációinak hirtelen megnövekedését. (A monarchia viszont természetesen a balkáni orosz politika irányváltozása óta Bulgária mellé állott, és így a szerepcsere a hetvenes és nyolcvanas évek konstellációjával szemben teljessé lett.)
Az anneksziós válság mutatta meg először az orosz Balkán-politika szempontjainak eltolódását. Bosznia-Hercegovina végleges beilleszkedése a monarchia testébe természetesen keresztezte Oroszország törekvését Szerbia megerősítésére. De Oroszország még nem heverte ki a kelet-ázsiai háború súlyos veszteségeit és így katonai fellépésre nem gondolhatott. Aerenthal tehát a részleges mozgósítás árán győztesen került ki a dipolomáciai hadjáratból.
A Balkán-háború viszont az orosz politikának hozott sikert. Szerbia területileg, népességben megduplázódott: Bulgária alig nyert valamit. A nemzetiségileg és földrajzilag Bulgáriát illető macedón és tráciai területek egy része Görögországnak jutott, ami természetesen bolgár-görög antagonizmusra vezetett és létrehozta a szerb-görög szövetséget, az esetleges bolgár revanche megelőzésére. Hartwig meg lehetett elégedve munkájával. Ha Szerbia nem is lett adriai hatalommá: Oroszország egy nagy lépéssel közeledett Konstantinápolyhoz.
Eddig tehát Bulgária és nem a monarchia ellen volt ütőkártya az orosz politika kezében Szerbia. És ha azontúl is támogatta a nagyszerb propagandát; annak sem volt egyenesen ellenünk irányuló célja. A nagyszerb mozgalom ébrentartásával Oroszország el akarta vágni a monarchia és Szerbia közeledésének útját, és azt hihette, hogy a délszláv kérdés kiélezése esetleg semlegességre fogja szorítani a monarchiát a Konstantinápolyért tervezett hadjáratban.
A szarajevói gyilkosság után a monarchia nem késhetett a retorzióval, belső békéje érdekében megállást kellett parancsolnia a nagy-szerb propagandának. Ausztria-Magyarország természetes álláspontjának akár békés, akár fegyveres érvényesülése azonban a Balkánon szerzett előnyök elvesztését jelentette volna Oroszország számára. Ha Oroszország az ultimátum elfogadására kényszeríti Szerbiát, többé, vagy egyhamar aligha használhatta volna fel a szerb államot eszközül konstantinápolyi politikájában. Ha pedig szabad utat enged a monarchia büntető hadjáratának: akkor Szerbia elvesztette volna újonnan szerzett pozícióját a Balkánon. Saját javára ugyan nem akarta a monarchia megbontani Szerbia területi épségét, de Bulgária nem hagyta volna kihasználatlanul a kedvező alkalmat a hatszázezer macedóniai bolgár felszabadítására. Ezért Szerbia elejtése majdnem végleges lemondás lett volna Konstantinápolyról Oroszországra nézve. Tehát az orosz politika nem önkényesen, szabad elhatározásból idézte fel a háborút. (Azért természetesen Oroszország a felelős a békebontásért. A nemzeti államok kialakulása stabilizálta az európai nagyhatalmak határait; a gazdasági életben pedig nincsenek feltétlen ütközőpontok: kompenzációkkal kiegyenlíthető minden ellentét. Főleg ez magyarázza meg a legutóbbi közel fél évszázados békét a nagyhatalmak között. Oroszország volt az egyetlen nagyhatalom, melynek még területi aspirációi voltak Európában).