Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
Furcsa este járni, fény után, fény előtt és egyedül maradni annak, ki egyedül lenni nem szokott. A polgármesterben zsibongott még egész zaklatott napja, reggel a megyegyűlés, a Hersei szónoklata, hadüzenete, a kocsiút Pestről haza aszú mezőkön át, por és nap között, a kapkodó, szórakozott szótalan ebéd, aktaolvasás, a délutáni városi közgyűlés, köztisztasági járulék, vízművek, a sziget, az új járásbíró, Tőkéssyné... alig volt otthon, alig egyedül, percekre bár! Itt... itt az utcán most... az újvárosi tömeg közt... egyedül volt - és ilyenkor úgy érezte, mintha feszélyező társaságban volna - valakivel, akivel nincs mit beszélnie. Mindenki előtt feltalálta magát, de önmagával szemben lámpaláza volt - s most hiába járt utcán, szemek előtt, méltóságosan itt is, mint akit sok szem néz, akit mindenki ismer, akinek vigyázni kell a mozdulataira, most mégis egyedül volt, kikapcsolódott egy percre, ez a sok ember esti nyüzsgés már, otthonok, vackok felé, kopott urak vacsorájukat viszik papírosban, nők megtérnek a látogatásokból, kis társas gombolyagok most összegombolyodnak megint a kivilágított villamosok robogó szobák gyanánt ezer otthon fáradt gondolatával suhannak be Pestről... vagy mint nagy vetélők vetik vissza a szertekuszált kis életszálakat apró gombolyagaik köré... boltok nyüzsögnek esti forgalomban, a házak ablakai mögött fölgyúl a sok szecessziós csillár, az Újvárosi Iparbank - a Hirschfeldék bankja - nagy rostélyos üvegtáblái mögött nagy csöndes fény, mintha maguk a kincsek világítanának, nagy biztos fényben alvó kasszák, komptoárok, mint a Rajna kincse a tengerben... a színház kapuja nyüzsög... "Újvárosi Színházi Lapok!"... ez is van már... pedig a színház maga is bukóban... s a kis utcában valami gépház, milyen fényben, milyen zajjal! - óriás gépteremben, az ezer sivító masina között, valahol görbed, kicsinyen, mint egy kukac, magányban egy kicsike ember...
A polgármester a város óriás masináját érezte lüktetni, kényelmetlenül, mint a gépész, ha egy pillanatra kiejti kezéből a fogót. Egyedül járt a masinája mellett. "Kerbolthoz kell menni" - gondolta. Csak ezen túl lenne! - szinte örömmel gondolt rá, hogy nemsokára megint emberek között lesz, a városházán, a koncerten, reprezentálni fog, beszél még egyszer Tőkéssyékkel, tesz valamit, emberek előtt mindig eltalálja, mit tegyen, kezébe lesz a gyeplő. Már hétszámra nem vacsorált otthon, családja alig látta, de nem is szeretett otthon lenni, az sem volt más, mint egyedül lenni, egy szótlan és engedelmes házban. És Kerbolthoz... egész sajátságos vonakodást érzett most magában Kerbolthoz is menni. Nem mintha délelőtti szavazata, e pálfordulás feszélyezte volna elves, kissé különc barátja előtt... miért feszélyezze?... különben is szokva ő már kényes helyzetekhez... nem... egy más gondolat, egy kérdés kellemetlenkedett a lelke mélyén, szinte félt önmagától megkérdezni, nem kellene-e egészen szakítani Kerbolttal? - a hivatalos ügyeken kívül megszakítani vele minden érintkezést... a legjobb barátjával?
Hiszen ha nincs egyedül, ha cselekedni kell, csak megtalálja a helyes utat, önkénytelen is, s ha kell, megtenni valóban semmi lesz, de rágondolni! Bizonyos, hogy soká így nem maradhat. Valamit tenni kell... ki kell lépni az ingó falak közül mielőtt ráomlanak. Falak... Ah, fenn a városház dísztermében gyújtják már a lámpákat a koncertre... fél kilenc... elmenjen még Kerbolthoz? Ez a városház is milyen szélházi épületnek látszik így az éjben... a világos ablakok úgy törik át, mint fényes lyukak... olyan modern... olyan vékonyak a falai, vékonyak és cifrák... mintha inganának... inganának az éjben... szél jönne, elfújná... Madárnak eszébe jutott, amit a főjegyző mondott, Újváros puffra épült! - és hogy épült! - máról holnapra, mint a mesebeli vár! - hisz ő tudja legjobban... Némi büszkeséggel gondolt rá, mennyi itt az ő érdeme, ő volt az a mesebeli királyfi, aki a levegőből palotákat emelt, Újvárosnak nincs vagyona, nincsenek földjei, ő pénzt teremtett a semmiből, furfanggal, ha kellett, panamával, megnyerte a vállalatokat, megszelídítette a bankszörnyeket, ezer zátony között evezett, és ami legnehezebb, magát a népet, a korlátolt, bizalmatlan, újdonságoktól, munkától, tehertől félő tömeget szuggerálta, kényszeríttette elhatározásokra, kockázatokra akár, s ha kellett, cselekedett nélkülük, ellenük... Nem nézett szabályra, formára, keresztülgázolt mindenen, ha nem ment másképp, a panaszkodókat autokrata módon, tekintélyével, akaratával, hatalmával némította el, mit ért volna érvekkel? Ah, valóban sok szabálytalanságot követett el, de nem magának, hanem a városnak érdekében. Nőtt a vád és gyűlölet ellene s ő e vád és gyűlölet közt úgy járt mint egy isten - nem cáfolta meg a vádakat, mert tudta, hogy épp ezek imponálnak az embereknek, s úgy használta a panamákat, mint a négyesfogatot, mellyel elvakította a szegény polgárok szemét. Jól tudta, hogy Újvároson nem a tisztesség szerzi a tekintélyt s hagyta, hogy botrányos millióiról beszéljenek, míg nagy költségei mellett anyagi zavarokkal küzdött. De... épp ezért... semmi kegyelmet nem remélhet. A gyűlölet és az irigység összecsapnak a feje fölött, az ingatag talaj előbb-utóbb kisiklik a lába alól. Az ő Újvárosa is homokra épült, a kétes pénzműveletek, ezer szabálytalanság süppedőire. Mit ér, hogy nem magának harácsolt? ...ki fog hinni önzetlenségében? ... legfeljebb az ügyetlen bűnös szégyene lesz övé. Ki kell lépni ebből az épületből, dicsően és fölfelé kilépni, mielőtt leomlana. Utána az özönvíz!
Karrier! Minden karrier nyitva előtte s Újvárosra úgy fog letekinteni, mint egy szerény első állomásra. Sikerülni kell, eddig is minden sikerült, eztán is csak meglesz valahogy. Tőkéssyéknek segíteni kell őt. Ah! Ugratni akarja az az asszony? Ugratni, mint egy balek imádót? Miért mondta, hogy nincsenek befolyásai? Igaz lenne ez? Madár jól tudta, hogy a szép asszony barátsága az igazságügyminiszterrel nem mese, de mégsem bízott nagyon ebben az összeköttetésben. Ismerte a minisztert, e száraz, szikár, szigorú urat, aki rendkívüli művészettel tudta elhárítani személyétől a befolyásokat. Azt is tudta, hogy Tőkéssynétől hatalmas testvérei, a katolikus papíró és az államtitkár, az utóbbi időkben mind jobban elidegenültek. Mégis segítségétre lehet ez az asszony. Hacsak akar a segítségére lenni. És ott van az öreg is - az öreg Tőkéssy. Neki még mindig vannak drótjai, a pártkörben még mindig otthonos finom mosolya, kedves huncutsága. Csak e vén antiszemita barátságával nagyon óvatosnak kell lenni Hirschfeld miatt. Az újságok már úgyis reakciósnak kürtölik Madár Jánost. Hirschfeld is szeszélyes öreg már, kiszámíthatatlan, akkor is hogy megneheztelt, mikor Kerboltot visszahozta Újvárosba - tudta pedig, hogy ártani nem árthat. Hirschfelddel pedig csínján kell bánni, hiába, a tényleges hatalmakkal számolni kell. Vajon kormánypárti szavazata kedvezőbben fogja-e hangolni? Két szálka volt az öreg szemében, az ő függetlenségi pártállása és Kerbolt... Mindenesetre vigyázni kell... Hirschfeld mindenható Újvárosban, de magasabb körökben is sokat tehet... És Madár érezte, hogy megint ott égnek gondolatai a kellemetlen pont körül, nem kellene-e Kerbolttal végleg szakítani?
...Elmenjen Kerbolthoz? Itt már a Kossuth utca, az úri utca... itt lakik a hivatalnok arisztokrácia, egyszerűbb, fölszintes házaiban... itt lakik Kerbolt is... elmenjek Kerbolthoz? Ha nem megy el, holnap nem tud találkozni vele, bezárkózik, mint szokta... vasárnap. Milyen különösek is az emberek! Mintha örvények volnának közöttük, levegőből, nehéz velük bánni, Milyen dicső dolog, velük bánni mégis, milyen élvezet fölényben maradni! - de nehéz... Hirschfeld... Tőkéssy... Kerbolt... ez a kemény Kerbolt, főleg, ez a természetrajongó különc, aki elvekből falakat csinál maga köré! Végre az ő hibája... az ő baja... Tartozik ő Kerboltnak valamivel? Igaz, hasznos szolgálatokat tett a város körül... szükség is volt egy ilyen emberre, aki ismeri a viszonyokat, s aki szilárd, hajthatatlan, akit kényes ügyekben maga elé tolhat mint egy vasürügyet. Ha nem lett volna szüksége rá, nem hozta volna föl... bizonnyal nem (gondolta) ezt a kényes embert, aki éppen Hirschfelddel, a város legnagyobb potenciájával nem tudott megférni. Szüksége volt rá, de viszont, Kerbolt nem köszönhet-e mindent neki, a megélhetést, állását? Nem volt-e tönkrement ember? Az ő számlájuk rendben - és mégis - van valami, ami örökre nyílttá teszi - Ilona. Kerbolt... csak a lelkébe láthatna Kerboltnak - olyan különösek ezek az emberek... Kerbolt bizonnyal tudja mint van ő Ilonával... lehetetlen volna nem tudnia. De Kerbolt sohasem említette előtte Ilonát, és Ilona, aki olyan gyermeki odaadással tudott csevegni mindenről, sohasem ejtette ki a férje nevét. Hogyan lehetett együtt ez az emberpár? Madárnak szinte ellágyult a szíve, amint a kerten átmenve arra gondolt, hogyan menekült szinte hozzá Ilona, gyenge kis lélek, aki bújt a zordtól és kereste a nyájas erőt. Hogy adta oda finom kis gyermektestét, mint valami értéktelen szerény ajándékot. Szegény asszony! Micsoda magányosságban kellett élnie különc, kemény, szinte embergyűlölő férje mellett, drága kis madárnak, holott csupa hajlékonyság, szeretet, ragaszkodás volt a szívecskéje, s mit adhat ő neki? Sietős perceket! - és Ilona pedig... majdnem elérzékenyülve s némi önelégültséggel gondolt rá, hogy ennek az asszonynak mennyire minden ő, egyetlen társasága, öröme és bűne, egyetlen titka, minden félelem, áhítat és vezeklés oka. Félelem? Madár érezte, hogy a nőnek nincs oka félnie, hogy a férj bizonnyal nem csinál neki jeleneteket, nem bántja durva, sem gúnyos szavakkal, gyengéd vele és szerelmes a maga módja szerint, gyengéd, minthogy az oroszlán lehetne gyengéd egy pillangó iránt, de jaj, micsoda távolságban, milyen szótlanságban élhetnek ők együtt, szótlanságban, amit a nő bizonnyal néma vádnak érez! Madár előtt is szinte a talány tekintélyével bírt ez az ember, ez a különös férj, aki néma és mogorva, mint a férjek a régi tragédiákban, aki olyan büszkén eszi az ő kenyerét, s akit mégsem tudott megvetni, mert jól érezte, hogy mégsem ez, mégsem a kenyér, melyet tőle kapott, fogja be a száját (hacsak nem a hálának valami különös érzésével, mert hiszen régen, mikor még Ilonát nem ismerte, szervezte neki ezt az állást) - hanem a szeretet, szinte beteges szeretet és sajnálat ez iránt a törékeny kis teremtés iránt, a félelem attól, hogy tőle egészen elszakadjon, mind olyan érzések, amilyent csak ilyen erős és mogorva lelkek érezhetnek, akiknek egyetlen gyengeségük...
A sötét kertből egy szép és nagy kutya ballagott a polgármester elé, ismerősen, nyájasan. "Cézár, te, Cézár!" - simogatt kedvesen Madár János és keresve nézett körül. Egy magas, függönytelen udvari szobából lámpa fénylett, széles, rengő fénylepedőt terített egy sötét orgonabokorra. Hátul, a kert mélyéből, egy üveges kerti házból, szintén világosság áradt. Madár, ki máskor sohasem szokott gondolkodni, egy pillanatig habozva állt, hogy merre forduljon.
A messze sűrű lombok remegtek valami gyenge szélben. Senkinek sem volt Újvároson olyan szép kertje, mint Kerboltnak. Az ablak alatt, az orgonabokor mellett, egy délceg platán állt. Madár végigsimította két ujját a fa kérgén és aztán a fény elé tartotta. A két ujj teljesen fekete lett a koromtól.
- Ilyen az én városom levegője - gondolta magában a polgármester, s a virágokra gondolt, melyek ebben a kertben lélegzenek, s a szegény Ilonára.
A kúthúzó nehéz csikorgása hallatszott az éjben. Egy szolgáló leány volt a kútnál.