Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
Mozi. Ó micsoda rettenetes mozi, éles kikiáltó, takaratlan fény, véres plakátok rémképei! Húsz meg húsz vörös-fehér műsor kockásan kiragasztva tarkán és gyerekek nyomják az ember kezébe. Milyen tömeg az utcasarkon, milyen rikító olcsóság! Az ember önkénytelen a zsebére tapint. Mit lesnek ezek itt? Megálljunk! Hogyan? Ah, ez a Kovács milyen rettenetes ember! Egy pillanatig nem szűnik beszélni. Ha nem beszéli tele a fejét, talán nem ment volna bele... a bútoráthúzásba... A kárpitos is... avval a fecsegéssel... Hogy ez lesz az utolsó munkája... Hogy a temetőben is meg fogja csinálni... Mit szól majd Janka hozzá? Ilyen emberek! Jaj! Csak ennek az ívlámpának az üvegje ne törött volna el! Hopp! Villamos! Elvakul itt az ember...
- Bécsi eredmény!
- Ám, a járásbíró úr, van szerencsém! Legalább bemutatom mindjárt a hivatalfőnökének... még nem ismeritek egymást? Az új járásbíró...
A járásbíró úgy megrezzent, mint a szökött fogoly, aki börtönőrével találja magát szemben. A polgármester volt, Borcsaik táblabíróval, a járásbíróság vezetőjével... valóban, Partos ismét nem futhatott vissza Pestre... a hivatalfőnökével csak illett néhány szót váltania... és jaj! mentegetőznie... hogy ma mindjárt nem jelentkezett...
Olyan volt már ez mint a lidércnyomás! És a táblabíró rögtön hívta, vacsoráznak együtt a Vígadóban - az újvárosi Vígadóban - és menjenek el a hangversenyre - "a bíró úr már úgyis ígérte" - szólt a polgármester - ha futhatna! Futhatna! - ha mondaná, hogy beteg -, hogy eszébe jutott egy pesti randevú... lehetne... de... olyan ez már mint a lidércnyomás!
Az újvárosi Vígadó - megint, megint egy bábeli épület -, még alig befejezve -, még a kövezet hiányzik előle -, ijesztve tárta eléjük ötszögletes óriási üvegeit -, kávéház, vendéglő, - minden vadonatúj -, ragyogva csiszolt csillárokkal... De körül micsoda por!
A tanító azonban, Kovács Endre, szökött és sorsára bízta a szegény járásbírót. Ez a társaság nagyon is előkelő volt neki, feszélyezve érezte magát hangosságában és ezt az egyet igazán nem szerette. Már alig vágyott egy másik társaságba, kisebb fény közé, ahol kedvére ihat, lármázhat s szidhatja a polgármestert. Egy mélyebb és sötétebb rétegből való hal volt ő ebben a tengerben s alig várta már, hogy lebukhasson ismét a mélyebb és sötétebb rétegekbe. Elhaladt mégegyszer a mozi előtt, az éles plebejus kék fény még megvillant egyszer plebejus alakján, aztán befordult egy homályos utcába, nem messze attól, ahol a kárpitos lakott. A villanylámpák monoton távolságban vetették árnyát hátra majd előre, előre majd hátra a sárga házak ismert hajlásain, egy alacsony csipkés alak mögül rákopogtattak az üvegen, a fűszerüzlet csengő, lépcsős ajtajában majdnem nekiment egy kisleánynak, aki óriási spirituszos palackot tartott a kezében. A tanító mosolygott magában, elgondolta miket magyarázhatna itt a bírónak, ha vele jönne. Valaha ez volt a Goldman utca, de a város fejlődött, az utca elmaradt, sötét maradt, bizonyos hölgyek is megtelepedtek benne s egy szép nap a tanács méltatlannak ítélte Újváros község szervezőjének tisztes nevéhez. Ekkor lett Turteltaub utca, a hely első telepese, Turteltaub, sváb szőllősgazda után, a zsidó-klikk malíciájából bizonnyal ez is, mert az antiszemiták Turteltaubot szerették a város alapítójának tekinteni.
Aki váratlanul régi iskolatárssal találkozik, egyszerre új színben, szinte kívülről pillantja meg a saját életét, egész környezetét, melyet a megszokástól már-már alig látott. A tanító megérezte, hogy elsüllyedt városrészben jár, hogy ezt az egész réteget melyben él, más fényesebb rétegek, föléje rakodva, régen mélyre nyomták. Az esti harang szólt - a hangosabb utcákban nem lehetett hallani - és itt olyan volt, mintha tenger fenekén elsüllyedt harang szólna.
Egy mészvedlő, piszkos, alacsony házban volt a Vnuk féle kocsma.
Sör- és pörköltszag áradt az ajtóból, fölváltva kellemesen a "büdesgyár" enyvszagát, mely különben a Turteltaub utcát eltöltötte. A szűk söntésben munkások tolongtak a bádog merítőasztal előtt, melynek horpadékaiban tavat csinált az elfolyt híg sör. Többen egy kerek asztal körül ültek, németül beszéltek, de közben magyarul énekeltek egy orfeumkuplét.
- Osztrák munkások - formulázta magában Kovács, akinek éltető hiúságaihoz tartozott, hogy minden ilyesmit tud. De most ez a fölényérzet sem hangolta jobban, s miközben bement egyre arra gondolt, hogy visszafordul, csak akarata késedelmezett a megszokás elleni parancsot kiadni. Azelőtt büszkeséggel ötlötte el, hogy beavatott és bejáratos a belső ivóba, melynek létét a lármás söntés mögött idegen nem is sejti, de most ez is elsüllyedt emberek elsüllyedt tanyájának tetszett.
- Elkeseredett tanítók és tönkrement iparosok - gondolta világosan, benyitva a füstös szobába, hol hangos beszéd folyt a borfoltos abroszok fölött. Pedig ezúttal dúsgazdag vendlég is ült az asztalnál, Gruber, az öreg pék, aki mióta veje lett egy híres festő, csak ritkán ereszkedett le közéjük, panaszkodni olykor, ha a vő könnyelmű költekezései, vagy valami új adó elkeserítették közismert smucigságát.
- Köztisztasági járulék - ki hallott már ilyet? - zsörtölődött. - Kérem, a vármegye maga is aggályosnak tartja. Kérem, a mai közgyűlésen felolvasta Balázsy a törvényhatósági bizottság leiratát, az, kérem, csak a szemétkihordási költség megállapítását mondja ki jogosnak.
- Mégis megszavazták, ugye? - kérdezte keserű fölénnyel Kovács.
- Kérem, a polgármester polemizál, azt mondja, a járulék nem adó -, hát mi az isten csudája, kérdem, ha nem adó -, mindegy, neki nem adó -, felteszi a kérdést -, végignéz - nem mer senki ellent mondani.
- Az a baj kérem, hogy az iparosság hagyja magát az orránál vezettetni kérem, - szólt közbe Ampenszán - ha szabad így kifejeznem a véleményemet, kérem. Mert nagy erő van kérem az iparosságban... Csak, tetszik tudni, maga sem tudja az erejét... Kovács szinte megdöbbenve ismert rá, hogy ezek a Madár János szavai, hányszor mondta el ugyan-e szavakat, ugyanennél az asztalnál az ifjú Madár János, aki akkor még maga is idejárt közéjük. A tanító önkénytelen valami dühös bámulattal és tisztelettel gondolt erre az emberre. Ó! Ez valóban felismerte az iparosságban rejlő erőt, és arra használta, hogy önmagát emelje fel vele, és lábbal tapossa őket, mint a lépcsőt. Ó! Ha a kőnek lelke volna, milyen szemrehányólag nézne a lépcső köve a fölhágó láb után! Kovács agyában a hirtelen fölhajtott bor kezdett működni és zavaros érzelmek kergették benne egymást.
- Eljön-e Nagy-Tatár? - kérdezte. Nagy-Tatár, az újságíró, biztos ott volt reggel a megyegyűlésen, tudni fogja hogyan szavazott a polgármester. Ezek az újságírók mindenütt ott vannak. - Eljön-e Nagy-Tatár? - Hogyne jönne. Hiszen mind azt várták. Feszülten várták, nyomott hangulat volt a szűk kocsmában. Az asztalon az Újvárosi Napló vezérhelyen zord betűkkel hirdette: "Újvároson készül valami. Vihart jósolunk!" Vihart! Kovács megpróbált beszélni, hencegni a vízművek megtekintésével, kommentálni a Kerbolt távolmaradását. De elfojtódva hallgatott el megint. Kísérteties kocsma ez! A levegő sűrű volt, az alacsonyan függő gázlámpa nagy hőséget árasztott, és Kudora, a Kovács öreg kollégája kicsattanó vérvörös arccal, szótlan ült helyén, mint ahogy ült még abban az időben, a spriccerpárt fénykorában, amikor még az ifjú Madár is idejárt. Ő nem törődött a város dolgaival, őt nem érdekelte semmi - csak ivott-ivott rendületlenül.
- Tessék már hazajönni, kihűl a vacsora, - mondta egy kis lány, aki félénken sompolygott be az ajtón.
- Mindjárt jövök, - dörmögte Kudora némi bűntudattal, de azért ivott tovább. Kovács szédelegve nézett körül a füstben és zajban, haza menjen? Csak megvárja Nagy-Tatárt! Mit csinál rossz kedvével az öt gyerek és savanyú asszony közt? És kellemetlen érzéssel gondolt rá, szegény, az hogy fél tőle, dehogy merne utána küldeni! A söntésajtó felé nézett, az üvegkalitkára, ahonnan Mariska hajdan, a szép Mariska - Vnuk Mariska - dirigálta a csaposfiút. Hol vannak már azok az idők! Azóta Mariska is férjhez ment, és városházi iktatóhoz, reménytelen hagyva a fiatal Ampenszán tanítót, az Ampenszán kárpitos fiát, - az öreg Vnuk pedig mindig a vendégek közt kártyázik valahol - az üvegkalitka árván maradt. Kovács melankolikusan nézett arrafelé s egy nagy bausztos alakot látott belépdelni, dupla orral, nagy borjú szemekkel a pápaszem alatt, s furcsán topogva jóvaskos botjával. Ez nem változott, ez jön pontosan nyolc után, egyenesen pesti kávéházaiból.
- Alig billent ide. Azt hiszi talán, mi is tanárai vagyunk, - dörmögött Kovács. Ah, bah, újvárosi kultúra! Ez a vastag úr, híres pofozó különben, Kárász Gábor, az újvárosi magángimnázium tulajdonosa, és nézd, hogy lenézi a szegény tanítókat, s e "politikus csizmadiákat", az egész spriccerpártot, s milyen méltósággal ül a másik asztalhoz, a sörpárthoz, hol már tanárai alázattal várják. E komoly urak, társadalmi s kulturális fölényük tudatában, megvetik a kicsinyes helyi politikát.
- Csak a porcellántálcácskán, barátom, csakis porcellánon! - telepszik le Kárász. - Mariska sose hozta másképp, már tudta, hogy másképp meg nem iszom.
- Pedig gusztusosabb a szőrpamacsról, igazgató úr - feleselt egy fiatal tanár (ki rühellte kissé e hírhedt intézetben tanítani, hol szabott áruk volt a bizonyítványoknak, s lelkiismeretét avval könnyítette, hogy iparkodott mindig kellemetlent mondani a tulajdonosnak. Az igazgató urat gúnyosan hangsúlyozta, mert Kárász nem volt voltaképp igazgató, nem lévén meg a képesítése, tartott minimális bérért egy stróman igazgatót, az öreg Pacókát, ki álmosan itta mellette a sört s mindent csinált csak nem igazgatott.)
- Szőrpamacs? Pfuj, fiatalember! Hiszen azon rajta poshadt a hab! Akkor már inkább pléhtányérról iszom.
- No, pléhtányérról meg nem innám - szólt Hábertó rajztanár. - Micsoda anyag az a pléh? Az nem anyag!
- Legjobb egyenesen az asztalra tenni - mondta csöndesen az öreg Pacóka!
Hányszor hallotta Kovács ugyanezt a vitát! Újvárosi kultúra! Hányszor élceltek rajta az ifjú Madárral! Az ifjú Madár akkor, kis hivatalnok a belügyminisztériumban - Pestről érkezve ide naponta - előkelőbb és jobban öltözve mint a többiek - gyakran átült a tanárok asztalához - s kész élcekkel jött vissza. - Hányszor elmondták a régi anekdotát: "Apropos, a lovamnak nem állítanának ki az urak egy bizonyítványt?" "Pardon, mi csak szamaraknak szoktunk." - Kovács is akkor még, fiatal, ambiciózus, kiszemelt igazgató - három oklevele is volt, a méhészetit is megszerezte - egészen másképp fogta fel a dolgokat mint manap. - Itt minden panama! - Kultúra? Eszébe jutott kiszemelt igazgatóságának története és mérhetetlen keserűség töltötte meg szívét. Ah, Madár János fönnül a városházán és milliókat rak zsebre! Ez a sörös svindler meg itt...
Ampenszán egy rund spriccert fizetett új állásának örömére. Holnap már kiköltözik a temetőbe. Jó csöndes hely az. Nagyon szép lakása lesz.
- A polgármester szerezte neki, de ő nem hagyja magát megvesztegetni.
- Hisz nem smucig a Madár - könnyű neki - a város pénzéből!
- No, azt nem lehet tagadni, - szólt Christian bádogos - hogy nagy érdemei vannak a város körül. Újváros végre is mindent neki köszön, a vízvezetéket, a villanyvilágítást, a vágóhidat...
- Érdemei? - kiáltott Kovács - Panama. Mind panama! Itt minden panama!
A Kudora kis lánya megint besompolygott nesztelen az ajtó felől.
- Tessék hazajönni, azt üzeni a mama, hogy nagyon beteg.
- Mindjárt jövök - szólt Kudora vörösen. - Mondtam már hogy mindjárt jövök. Ez mégis disznóság. Nem elég, hogy mondtam már hogy mindjárt jövök?