Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Babits Mihály: A gólyakalifa

Babits Mihály: A gólyakalifa
VII.

- Még ma szólok az elnök úrnak - mondta a kék ember az első reggelen. Megijedtem, de kitűnt, hogy nagyon is jót akart. Diktált egy kérvényt, a törvényszéki elnökhöz címezve, amelyben díjnoki állásért folyamodom. Persze nagyon csúnyán írtam, helyesírási hibákkal, amitől szörnyen dühös és türelmetlen lett.

- Mit csináljak veled? Még ezt a szót sem tudod? - toporzékolt egy-egy nagyon is kétségbeejtő hibánál.

- Tudtam már, de elfelejtettem - védekeztem reménytelenül, és eszembe jutott, hogy csak az álmomban tudtam, és rettenetes sötétségbe felejtettem.

És amint így állt felettem a kék ember a kalamárissal, lassan visszaemlékeztem a hangjáról valamire. Visszaemlékeztem, hogy tanított már egyszer engem így... az álmomban... tanár volt... és hogy akkor én kinevettem minden rettenetességével... Homályosan visszaemlékeztem, hogy ő volt Köbgyök Miska...

Zord szidalmak közt remegve írtam újra a kérvényt. El nem tudtam gondolni, mit akar velem. Az írás alá azt a nevet kellett írnom, mely a lopott bizonyítványon volt.

Zsebredugta a kérvényt, bizonyítványt, elment. Borzasztóan okos embernek látszott: szolga volt, de úgy írt, olvasott, mint egy püspök. Nem csoda, ha az elnök úr annyira bízott benne.

Naphosszat azon tűnődtem: hogy legyen én díjnok, ha ennyivel kevesebbet tudok, mint a szolga? Alig kételkedtem, hogy az elnöki szolga úr a gondviselés büntető követe, akit azért küldött, hogy az én semmirevalóságomat, hogy titkos vágyaim rettenetes vakmerőségét és ostobaságát megmutassa. Olyan félelmetesen csodálatos volt ez az élet.

- Mi lesz velem? Mennyi szégyen vár még rám? - kérdeztem magamtól, a gangot söprögetve. Nagy rettegésben telt a napom. Hiszen igazában mégsem lehetett hinni, hogy az elnöki szolga engem díjnokká akar protezsálni. Ő, maga a szigorúság, engemet, a tolvajt? Nem, ez valami rettenetes gúny lesz, valami iszonyú tréfa, aminek a célját, értelmét nem is sejthetem.

Ó, jaj, meg kellett tudnom elég hamar! S ez volt a legborzasztóbb - Tábory Elemérnek.

Az elnöki szolga valóban nagyon okos ember lehetett (most is csak úgy tudok beszélni róla, mint valakiről, aki valóban él), most már, emlékeimből, egészen jól látom. Az urak bizalmát csakugyan korlátlanul bírta, ügyes volt, értelmes, megbízható. És valóban korrekt is mindenben, egy dolgot kivéve. Ez volt a bélyegügy.

Igen, most már egész tisztán értem ennek a napilapok riportjaiba való bűnügynek minden részét, melyet mint egy ködfejű bűnös áldozat, némán szenvedtem át és szenvedek máig. A drága okmánybélyegeket a hivatalban rakták fel, ez egy díjnok ellenőrzésével az elnöki szolgára volt bízva. A díjnok hamisította a bélyegeket. Az okmánybélyegek aránylag könnyen hamisíthatók, és ugyan ki vizsgálja azokat? Áthúzzák a kék ceruzával és mehet.

A szolgát azonban be kellett avatni, és úgy látszik, a kék ember éppoly átka volt annak a szegény bűnös díjnoknak, mint lett később nekem. Képzelem, hogy zsarolta! De közben megtanulta a kezelést, és a masina is nála volt elrejtve, a külvárosi bérháznak egy elfeledett, ellenőrizetlen, pincés zugában, mely felett csak ők, a vicéék rendelkeztek.

Egy szép napon aztán a bűnös díjnok, látszólag minden ok nélkül, agyonlőtte magát.

Szerencsére egy sor levelet sem írt senkinek. De félni lehetett, hogy a bélyegszámlák hiánya feltűnik, s esetleg más nyomai is maradhattak a bűnös összejátszásnak. A legkisebb gyanú implikálta volna a szolga cinkosságát.

A kék ember nem vesztette el a fejét. Mindjárt másnap említette az elnöknek, hogy neki van egy távoli rokona, némi iskolázottsággal, aki nagyon szeretné az elhunyt állását megnyerni.

- Jót állok érte a nagyságos úrnak, hogy igen használható ember.

- Hát csak adja be a kérvényét minél előbb. Az irodavezető éppen jelentette, hogy sürgős szükség volna emberre. És mindenesetre jobb, mintha ismeretlent alkalmazunk.

A kék ember jól ismerte a külvárosi kiskocsmákat, ahol félzüllött alakok, néha meglepő iskolázottsággal a hátuk mögött, ölik a borba félbemaradottságuk keservét. Cimboráskodott is velük, és nem volt kétsége, hogy talál egy kétségbeesett egzisztenciát, akit beavathat, betolhat és rabjává tehet. A szerencse még jobban szolgált neki: engemet talált meg.

És most itt voltam, egy folytonos bűntett tudója és segítője, amelyből nekem nem volt hasznom semmi. Minden hasznot ő zsebelt be, és én éltem szánalmas napidíjamból, melynek emelésére semmi kilátásom nem volt, hisz egyáltalában nem bizonyultam hasznavehetőnek, és lehet, hogy csak a régi szolga iránti tekintetből tűrtek meg a hivatalban. (S ez a jó szolga az első heti díjamból mindjárt busásan levonta az árát mindannak, amit előlegezett. Pedig megszolgáltam érte: pár napig én végeztem a házban minden házmesteri teendőt. Például én szaladgáltam éjjel beereszteni a későn jötteket, de azért ő is felébredt mindig, és a pénzt elkérte.)

És ezekkel az emlékekkel kellett nekem újra ébrednem a szép Velencében!

Most már mindent megérthettem. Megérthettem, miért keltett irtózást és iszonyatot bennem minden hivatalszoba látása. Megérthettem azt a különös, titokzatos erőt is, amely egész más volt, mint az álmosság, és amely szinte kényszerített, hogy bármennyire féltem is az álomtól, nagyon korán, tizenegy óra felé, majdnem mindig lefeküdjek és elaludjak. Körülbelül, mint egy borzasztó kötelességet éreztem ezt: valami húzott ilyenkor az ágy felé, mintha valami szerencsétlenség érne, ha nem feküdnék le idejében. Most már tudtam, mi volt az: a díjnoknak reggel jókor hivatalba kellett menni, ezért Tábory Elemér kényszerült korán elaludni!

És Tábory Elemér soká aludt: leggyakrabban tíz-tizenegy óra lett, mire felnyitotta szemeit. Pedig a díjnok még ebben az időben elég korán lefeküdt, nagyon is korán lefeküdt, vacsora nélkül - és alvással pótolta az evést.

Igen, igen... Néha megtörtént, hogy Tábory Elemérnek este valami ok miatt tovább kellett fennmaradni. Ilyenkor a díjnok elaludt, és elkésett a hivatalból. És látnia kellett, hogy kapott a vörösarcú irodavezető homloka friss fehér csíkokat a ráncoktól, és hallani, amint ostobán élcelődött rekedt hangján, amely olyan volt, mintha valami fát körömmel kapartak volna:

- Tehát ismételten el méltóztatott aludni a nagyságos úrnak.

Morcan néztem ilyenkor a rubrikás papirosra, és szerettem volna megölni az irodavezető urat. Éreztem, hogy én vagyok a legrosszabb díjnok, és csak kegyelemből tűrnek.

A kollégáim pedig örültek és vihogtak.

Ó, hogy utáltam valamennyit! Utáltam a kövér iszákost, akinek hét gyereke volt, és azt mondják, egy kis háza is volt, valahol a város közelében, és csak krajcáros kapzsiságból körmölt itt, nem szorult rá. Utáltam a disznó vicceket, melyekkel a többieket traktálta. Utáltam a szomszédját, a sovány, szemüveges, hosszú nyakút, aki mindig az irodavezető ellen szónokolt, mikor az nem volt jelen, a napidíjasok helyzetének javításáról beszélt, és azt mondta, hogy az ország összes díjnokainak sztrájkba kéne lépni, annak volna hatása.

- De gyáva, pipogya népség ez, nem mer semmit sem csinálni. Én bezzeg megmondtam a miniszternek, mikor előtte voltunk a memorandumot átadni: "Kegyelmes uram, ez így nem megy tovább." Megmondtam neki: "Ez így nem megy tovább." Meg én.

Mihelyt jelen volt az irodavezető, ő lett a legalázatosabb és legszorgalmasabb. Utáltam a kopasz bárót is, aki mindig az ő régi lumpolásairól beszélt, kártyaveszteségeiről, meg a lovairól, lóversenyekről, meg arról, ki mindenki volt hajdan jó barátja - és a többiek bámulták. Utáltam, kimondhatatlan utáltam a protekciós jogászgyereket, aki úrifiú volt, szürke kamásnit viselt a cipője fölött, a szüleinél lakott, zsebpénz és időtöltés volt neki a hivatal, ami nekünk véres kenyér, és épp ezért előkelő udvariassággal lenézett bennünket. Egyszer (félhangon, de úgy, hogy én is meghallottam), azt mondta egy barátjának, aki őt a hivatalos óra alatt látogatta meg - mert neki még ezt is elnézték:

- Minden jó volna a hivatalban, csak ne kellene ilyen mindenféle emberekkel egy szobában ülni.

- Valóban, te már annyit elvárhatnál, hogy beosszanak a könyvtárba vagy valahová. Nem is értem, hogy nem tudnak neked okosabb helyet találni - felelt a barátja.

Utáltam azt is, akit mindenki utált, a spiont, a strébert, aki a legmagasabb napi átlagot tudta dolgozni, és hozzá még ráért megérteni, amit írt, és azt mondják, a cégjogban évek alatt egész nagy gyakorlati jártasságra tett szert. Kétségkívül karrier állt előtte, írnok lehetett, vagy mit beszélek? Lehet még irodavezető, és felviheti a tizedik fizetési osztályig. Még a bírák is ismerték és megbecsülték, és mikor egy-egy ügydarabért az irattárba menet vagy az iktatóba keresztülmentek néha a mi szobánkon, gyakran beszéltek meg vele valami fogasabb kérdést, mint aki a szokással és gyakorlattal ismerősebb volt, mint ők maguk. Pedig reánk ránk se néztek, mintha masinák lettünk volna ott, és mi bámultuk őket, mint magasabb lényeket és dühösen csodálkoztunk, mikor olvastuk, hogy elégedetlenek a helyzetükkel, azt mondják, nem lehet megélni, és fizetésjavításért mozgolódnak. Ők, akik közül némelyik a hetedikben, sőt a hatodikban van!

Mindenkinél jobban utáltam azonban magát a kék embert, az elnöki szolgát. Mindannyiunknál pénzesebb ember volt ő, és gúnyos bizalmassággal kezelt bennünket. Naponta tizenegy óra felé jött a zsemlés kosárral. Két ilyen zsemle volt gyakran az ebédem. Pokollá tette életemet a kék ember fölénye, amellyel minden pillanatban éreztette velem, hogy rabja vagyok. Olyan volt a viszonyom vele szemben, mint egy lidércnyomás. Mikor bejött a szobába, megrezzentem. Rokona gyanánt szerepeltem, és mindent neki köszönhettem - de senki sem gyűlölte jobban, mint én.

Mert igazában mit is köszönhettem neki? Azt, hogy örökös rettegés között kellett leélnem az életemet, idegen név alatt, ügyetlen vigyázva, néha elszólva magam, és kétségbeesetten tisztázkodva? Ezt a nyomasztó, álomszerű életet, hogy a szolga szolgája lettem, koplalás díjáért? Azt talán, hogy régi vágyaimat elérve, íme úr lettem, hivatalnok? Úr? A szolga szolgája! És hivatalnok? Ah, a betűk megcsaltak, bújócskát játszottak velem, karmoltak, mint a macska, hitegettek, mint az asszony, kábítottak, mint az ópium. Ostoba voltam, teljesen tehetségtelen, és ezt jól éreztem, annál inkább, mert az ellenkezőt is ismertem, a tágasságot, világosságot, álmaim hangulatából. Mintha valami köd ülne fejemben, csak ez, csak ez oszolna szét, mindjárt látnék mindent, megértenék mindent. Gőg volt bennem, aranyálmom gőgje, s ez a gőg azt mondta:

- Nem vagy, nem lehetsz te ostoba, te, aki engem álmodsz. Csak nem tanítottak gyermekkorodban, gyermekkorod köde ülepedett fejedbe. De ez a gyermek nem te vagy - te másvalaki vagy.

És mikor este unalomtól és gépies munkától megtörve, éhesen ácsorogtam a kirakatok előtt, a csemegeüzletek mellett néha egy-egy könyvesbolt, egy-egy antikvárius kirakata is magára vonta a szememet, a kövér kék számok, melyek a rossz könyvek horribilisen olcsó árait jelezték, s a régi rossz könyvek, melyeknek poros, fakó borítékán az árszalag helye nyomot hagyott, mint a napsütött homlokon a kalap, az ócska pikantériák, a népszerű filozófiai iratok, a szenzációs regények rossz, rövidített fordításai rikító címtábláikkal ordítoztak felém:

- Végy, végy meg minket! Mi könyvek vagyunk és olcsók vagyunk! Mi megsúgjuk neked a titkokat, amiket mindenki tud, csak te nem! Mi, mi megvilágosítunk! Mi eloltjuk ködöd és unalmad.

Az unalom, az éhes unalom, a pénztelen unalom gyötört az estéken, mikor még korán volt az ágyamra menni, s órák hosszat a sarki bérkocsisoknak kibiceltem, akik egy utcai szemetesládán piszkos kártyákkal blattoztak. A lábam végre már majd lerogyott a fáradságtól. És ekkor gyakran (bár alig volt enni pénzem, és délben is csak a kék ember zsömléit ebédeltem, kucsébertől vett penicilusommal apró mértani figurákat vagdalva belőlük, hogy tovább tartsanak), megvettem pár fillérért a legolcsóbb könyvet, vagy egy utcai szemétlapot, és egy utcai padra ülve, a fényes lámpák alá, bután szedtem magamba a mérges, olcsó, megölő betűt.

Vagy délben, a hivatalos szünet alatt, kiültem a sétány valamely padjára, ahol mellettem, hátrafordulva és arcát a hátfára fektetve szunnyadt egy-egy munkás, és körülöttem a kert útjai, mint valami csatatér holtakkal, szerteszét elszórt, elterült, mozdulatlan, nyúlt alakokkal volt tele, mert gyár volt a közelben, ott is szünet éppen, és a munkások, töméntelen munkás, kijöttek ide, és falatozva egy kicsit, elnyúltak, és zsíros kalapjuk alatt sorban, mindenfelé bután aludtak, aludtak... És én olvastam, olvastam, és kerestem, a betűk mögött a másik, a kincses, az igazi énemet.

(És néha, a rekedten kiabáló, rossz betűk hangja mellett, én is elaludtam a padon, és felébredtem jó puha ágyamban, a Tábory Elemér ágyában, hogy értetlen tűnődjön, mi lehetett az a borzasztó, amit álmodtam megint...)

És ezek a könyvek csak nagyobb káoszt kavartak a fejemben, csak kétségbeesett sejtelmeket, beteg, zavaros filozófiát, kínzó vágyakat, csak gőgöt. Meg nem értett, meg nem érett gondolatokkal voltam teli, és a szavaim ijesztően nagyzolók s kétségbeesetten fantasztikusok voltak. Most, mikor mint Tábory Elemér, megint tudatára ébredtem ennek a szomorú énemnek, élesen megkritizáltam ezt a másik-magamat, igen: félművelt voltam a szó legrosszabb értelmében. Kollégáim is ilyennek ismertek, és kinevettek zavaros tudákosságomért, furcsa, túlzott ideáimért. Anarchista voltam, valami zülött, meg nem értett zseni-félének éreztem magam, szerettem volna ölni, gyújtogatni, s nem jóság, nem akaraterő állt ellen, hanem feneketlen gyávaság.

Pedig - s ez volt épp a borzasztó - valami mély, lefojtott és tehetetlen jóság mozgott, és undorodott bennem folyton önmagamtól - jóság és ízlés, amely csak szenvedett, és cselekedeteimre semmi befolyást sem tudott gyakorolni. Vágyaim, telhetetlen és gyáva vágyaim, uralkodtak rajtam, a gyűlölet, a gőg és a durva érzékiség, az unalomnak és balga álmodozásnak gyermeke, melyet a legaljasabb és legolcsóbb rémregények, mozidarabok és pornografikus nyomtatványok még tápláltak. Ezek a vágyak kormányozták volna cselekedeteimet, ha mertem és tudtam volna őket kielégíteni, így csak gondolataimat kormányozták. Csúnya voltam (valóban, ebben az életben csúnya voltam!), nőket nem ismertem és pénzem nem volt: így érzékiségem sötét, magányos, éhes érzékiséggé vált, mely örökké gyötört, mintha egy lekötözött barmot éles ösztökével ösztökélnének.

S jaj, a tiszta és nemes Tábory Elemér álmaiban a legdurvább, legutálatosabb vágyak, a legperverzebb gondolatok lappangtak.

Minden, minden borzasztóan összevágott. Kísérteties pontossággal illeszkedtek két életem legkisebb mozzanatai egymás fölé. Mint két papírlap, melyek ábrái tökéletesen fedik egymást, egy perc, egy óra sem csúszott félre.

S ez a gépszerű összeesése a részleteknek, kétségbeejtően objektív benyomást keltett. Mikor a hajók kürtői s a zenekar kürtjei ezen a reggelen felköltöttek, mikor megint ott feküdtem a velencei kis hotel szúnyoghálós ágyában: akkor rögtön éreztem, hogy többé nem tudom ezt a dolgot álomnak tekinteni - többé sohasem tudom.

Ugyanazzal a joggal - még nagyobb joggal nevezhetném álomnak Tábory Elemért, Velencét, Etelkát... Nem, ez egyik sem álom: ez két élet. Kétféle emlékek. Mint hogyha a legtisztább, legnemesebb bort valami utálatos lével töltenéd egy pohárba.

És úgy éreztem, hogy most keveredik össze ez a kétféle nedv. Eddig-eddig az arany bor a felszínen úszott, és most kezd keveredni, szennyesedni.

Nem, nem, nem szabad ezt a kétféle emléket összeelegyedni hagynom! Nem lehet eltenni az egyiket? A szent bort? Külön tölteni a serlegből, külön és tisztán megőrizni? Elszökni, elvinni ezt, még tisztán, mint egy szent ereklyét, a harcba, a harcba, amelynek kezdődnie kell - a gonosz emlékek ellen!

A reggelinél még csak apát találtam.

- Hát Böske mindenáron el akar utazni este az urával - újságolta apa. - Martoneknek tudniillik éppen lejárt a szabadsága.

- Este - mondtam szórakozottan, vizet töltve a talpas serlegbe.

Az alacsony ablakokon látni lehetett a kikötőt, a Riva csillogott a naptól, egy nagy koromfekete Dreadnought most érkezett, fürge, fehér matrózrajok nyüzsögtek eleven árbocain. Egy szerelmespár ment Bädeckerrel az ablakunk előtt, egy kis ragazzo kullancs módra tukmálta rájuk képeslapjait.

- Édesapám, ma én is elutazom.

Csodálkozva nézett rám.

- Egy kis körutat tennék, szeretném megismerni Felső-Itáliát, Svájcot is egy kissé. Ez jót fog tenni most nekem.

- Hogy jutott ily hirtelen eszedbe?

- Legfőbb ideje elindulnom, ha még idejében otthon is akarok lenni.

- Elutazol? - kérdé a nenne, mikor bejött. - Hát a mai sétánk Etelkával?

Én akkor azt éreztem, hogy lehetetlen Etelkával többé találkoznom. Nem, nem. Etelka emlékét is a többi szép emlékhez kell tenni, megőrizni külön, nem engedni, hogy a másik életem árnyéka ráessék.

És mentem.

Aznap este Veronában ültem az amfiteátrum csúcsán, a kerek hold hidegen mosolygott a nagy kőtölcsér ormai fölött, és lenn a mélyben, a tölcsér közepén, néhány vakító ívlámpa alatt apró emberkék ugráltak kék és rózsaszín trikókban a trapézeken és trambulinokon. Cirkuszi előadás volt, de innen a magasból úgy festett, mint egy bolhaszínház. A közönség, lenn, lenn, alig néhány padsort töltött be, és köztem és a közönség között félelmetesen barnult nagy mélységeivel az üres kőlejtő.

Itt ültem én, messze és egyedül, és azt sem tudtam már, Tábory Elemér vagyok-e igazán.

És végre is szállni kell menni, lefeküdni, és aztán... aztán megint díjnok voltam, a szögletes képű szállásadónő költött fel, hogy már itt a vasutas, aztán jött a hosszú, hosszú körmölés a gyűlölt sárga asztalnál, a polcra állított piszkos kézelő, a poros okmányok és a megbukott miniszter arcképe előtt. A komisz dohányfüstben. És jött a déli céltalan ácsorgás, egy óra hosszat álltam a villamosállomáson, és bámultam a felszálló hölgyek feszülő, áttetsző harisnyáját. Aztán ebéd - emlékszem, hogy eznap nem tudtam az éhségnek ellenállni, bár rendesen az ebéden szoktam spórolni mozira, lányra: eznap elmentem a népkonyhára, leszúrtam a piculát, vittem a levest a viaszosvásznas asztal felé, lecsaptam és kezemre öntöttem... Ebéd után a krajcáros újságból valami perverzitás históriáját olvastam mohón. Aztán a délutáni munka, a hüvelyk iszonyú fáradsága a tollat szorítani, a kollégák csúfolódása, az elkeseredés, mely estefelé növekszik, mint a láz. Óh, csak elaludni, aludni, az a jó! Álmodni...

Vettem valamit a hentesnél, azután megettem, és megjelentem a hálásomon, oly korán, hogy még ott volt a vasutas. De órák hosszáig kellett hánykolódnom, míg el tudtam aludni, és majdnem dél volt, mikor Tábory Elemér felébredt.

- Ez tisztára abszurdum: ennyit aludni valakinek, akinek kín az álom! - mondtam magamban. - Hisz sokkal többet alszom, mint más.

Meghagytam a camerierének, hogy ne hagyjon békében, költsön fel másnap reggel hét órakor.

És másnap az történt a díjnokkal, hogy késő délután, munka közben, az asztalra borulva elaludt.

És Tábory Elemér felébredt és azt mondta a camerierének:

- Va bene.

Egy kisvártatva megint elaludt, és a díjnok ébredt fel, társai nagy mulatságára. Elemér aludt megint délig.

Ez a kudarc végképp elkeserített. Most már tisztán láttam, milyen szabott, kijátszhatatlan törvényei vannak ennek az álomjátéknak, melyek a természeti törvények pontos összefüggéseire emlékeztettek.

Ekkor fogamzott meg bennem először az a misztikusnak látszó gondolat, hogy ha a személyiségmegoszlás tüneményeinél egy testben két lélek lakik, addig az én testemben az én egy lelkem két különböző testben és lakozik felváltva.

Mert valóban egyazon lélek ez a kettő, s ha elszakadtak is egy-egy időre, most összeömlöttek, emlékeik azonosak, és - ez a borzalom éppen - jellemük, mélyük is azonos, csak kívülről tűnik fel egész másnak, belülről érzem, hogy az utálatos díjnok alapjában szintén én vagyok, én vagyok más burkolatban, más körülmények között. Mikor a díjnok emléke ellen harcolok, akkor voltaképpen önmagam ellen harcolok, az én rossz énem ellen.

Így van-e ez másoknál is? Mindenkinek van-e ilyen sötét énje, talán elrejtve, talán a tudat alatt, lelkének bűnös, szerencsétlen alja? Lehet... De az én rossz énemnek teste is van.

Igen, teste is van. Mert mi a test, ha nem egy csomó érzet, egy csomó fizikai érzet emlékének az összessége? És ez, ez az összefüggő fizikai emlékösszesség, éppen úgy megvolt a díjnoknak, mint Elemérnek. Valóban, egyáltalán semmiben sem fizikaibb Elemér élete, mint a díjnoké. Miért tartson tehát igényt Elemér testre, és a díjnok nem?

De a díjnok teste egészen más volt, mint Eleméré. A díjnoké egy rút, sovány és piszkos test volt, és valahol egészen máshol élt, valahol messze. A lélek egy pillanat alatt szökellt egyik testből a másikba.

Milánóban voltam és alig emlékeztem, hogyan jöttem ide, mely úton, alig tudtam, hogy végighajóztam a Garda-tavon, láttam a kőoszlopos citromligeteket, láttam a szép Rivát, amint nyári nagy álmát aludta. Mindez csodásan, mocskosan összekeveredett emlékemben a díjnok életével, a ronda hivatalszobával, a kék ember utálatosan bizalmaskodó szavaival, az irodavezető lelkiismeretszerű tekintetével. Desenzanóban aludtam el, nyitott ablaknál, mely a tóra nézett, ahol a kivilágított gőzös törtetett az éjbe - és egyszerre csak ott voltam, a ronda bérágyban, melyet az éjjeli vasutassal osztottam meg. Azt sem tudtam már, ki vagyok, hol vagyok, és éreztem, hogy ha ez soká így tart, meg fogok őrülni.

Utam emlékei rohantak és tűntek, de a díjnok életében naponként egyforma volt minden.

Milánóban ültem, a Cova gyönyörű éttermében, és vártam a fritto mistót. Szemközt egy tükör volt, az arcomat néztem. Tiszta, telt ifjú arc, te vagy az én arcom? Jaj, egy másik arcot is ismerek, amely szintén az enyém, magányos, éhes, unt barangolásaim közt, kirakatok tükörüvegeiben, láttam megvillanni egy kiálló pofacsontú, nagy ádámcsutkájú, vizenyős szemű, pattanásokkal teli, ellenszenves arcot, ah, gyorsan iparkodtam másfelé fordítani a tekintetemet, hogy ne lássam a saját arcomat! Egy másik testem is van valahol messze, egy perverz, szennyes test, amelybe hálni jár a lelkem...

Hol?

Valahol, ahol akkor van reggel, mikor nálunk este... Ah, ha odamennék, ha meg tudnám találni - a másik testemet.

Hol van, hol?

Magyarországon csak nem lehet.

Hát ki vagyok én álmomban? Mi a nevem?

Milyen nyelven beszélek?

Olyan pontos, részletes az emlékem mindenről az álmomban. Milyen különös, hogy sohasem gondoltam arra, hogy ezt, éppen ezt nem tudom. Nem tudom, mi a nevem.

De csak bár egyetlenegy névre is emlékeznék abból, amit az álmaimban élek. Talán másnak valakinek a nevére, a mesternek... a kék embernek... talán a város nevére... az országéra...

Egyetlen névre sem emlékeztem. És erre a hiányra eddig még csak eszembe sem jutott gondolni.

És - milyen nyelven beszélek az álmomban? Egyetlen egy frázisra sem emlékszem szó szerint abból, amit mondtam vagy hallottam.

Szegény, szegény gólyakalifa! Most már Tábory Elemér volt a gólyakalifa.

Ah, csak egy névre, csak egy szóra emlékeznék! Mindjárt meg tudnám mondani, hol van, hol van az "álmaim" országa a valóságban, mindjárt odautaznék, rajtakapnám a másik énemet, szemben állnánk, megtörne a varázs.

Egy szót csak, egyetlen szót!

Ha egy helyen lennénk, mind a két testemmel, egy időnk lenne mindkettőnknek: épp akkor lenne éjjelem nekem, mikor neki. Folytatódhatnának-e akkor ezek az álmok? Mi lenne?

Ah, igen, igen, egy adatom mégis van! Ennek a másik életemnek olyan helyen kell történnie, melynek reggele összeesik a mi esténkkel.

A másik félgömbön... Amerikában...

És ekkor megint eszembe jutott a majális napja, és eszembe jutott Kincses. Kincses, aki éppen ekkor a Nagy Sóstó Városból érkezett!

Fenn ültem a milánói dóm tetején, a rengeteg, fehér kőerdő között. Messze láttam. És egy pillanat alatt készen voltam a tervvel: megyek Amerikába, a Great Salt Lake Citybe. Akárhogy is, elmegyek...

De estig szépen elcsöndesedett ez a szándékom. Beláttam, hogy szamárság.

Hiszen az álmombeli miliőnek nincs semmi amerikai jellege. Egészen magyar miliő ez - mintha Pesten és Pest körül történne.

És még valami eszembe jutott. Az a sajátságos megfelelés, amelyben álmom egyes alakjai az életem egyes alakjaival álltak. Az a nagy hasonlóság, az a rejtelmes érzés, hogy azok nem is hasonlók, hanem ugyanazok. Pedig egészen más állású, helyzetű, öltözetű, más jellemű emberek voltak, sőt talán még a külsejük sem nagyon hasonlított. (Hisz arcokra az álmomból rendesen igen homályosan emlékeztem.) Csak a tekintetük volt azonos.

És még valami megegyezett: az életkoruk.

Ez a gondolat új és még sokkal misztikusabb képzeletekre bírt. Fantasztikus teóriákat alkottam magamnak. Amint nekem második énem a díjnok, ki tudja, Kincsesnek nem éppen úgy második énje-e a mester, és a többi valamennyi álmombeli alak másoknak és másoknak? Csak talán ők most nem tudnak róla... Ki tudja, nem él e valamennyiüknek, minden földi embernek egy ilyen másodpéldánya, egy sötét árnyképe, álmaiban, tudata alatt, és valahol messze testileg is, igen, testileg, egy messze világban, egy más csillagon? Ki tudja, nincs-e egy ily más világ valahol az űrben, sötét pendantja, szomorú karikatúrája ennek a vén földnek?

Vagy talán nem is olyan sötét, szomorú? Talán éppen ilyen, csak a szerepek vannak felcserélve?

És bennem, éppen bennem kellett ennek a másik világnak tudatra ébredni.

Vagy ki tudja, hátha másokban is tudatra ébredt már - hisz én se szóltam felőle senkinek. Hátha mások is élik mint én, titokban és szégyenben, ezt a kettős életet?

Mégsem - ez nem lehet. Ki bírhatná ezt ki, mosolygó arccal és üde lélekkel?

Vagy öngyilkossá lesznek az ilyen szerencsétlenek?

Én, én nem leszek öngyilkossá. Küzdeni fogok, bátor leszek. Eh, hadd álmodjak, hadd éljek éjjel akármit: csak nappal ne gondoljak rá! Csak az a baj, ha nappal rágondolok. Nem fogok rágondolni: utazni fogok, menekülni, valóban önmagamtól: a sok szépség, a sok új benyomás majd nem engedi, hogy ezen tűnődjem.

Ettől fogva minden napot másutt töltöttem. Egy óriás kergetőzés volt ez: éjeim kergették napjaimat, egyik énem kergette a másikat. Sokat láttam és nem láttam semmit, rohantam a legszebb dolgok mellett, az éjek elől és az éjek felé. Szálltam a Punta di Bel laggio felé, láttam feltűnni a színes vízen az Isola Bellát. Átröpültem a Simplonon. Jártam a Mont Blanc alatt, a vakító havasok között, a hideg, tiszta levegőben, ahol a vonalak oly élesen vágják a színeket, Chamonix bazáros utcáin, felkapaszkodtam a Mer de Glace jéglépcsőjén.

Seholsem volt nyugtom. Kergetett a másik élet, és a díjnok egyhangú vergődése szomorú, összetartó refrénje volt ennek a tarka utazásnak, kétségbeejtő szabályossággal ismétlődő. S úgy válogatta egyik életem a másikat, éj a napot, mint a laterna magica gyorsan ide-oda tologatott képei váltogatják egymást. Elaludtam és elpattant Tábory Elemér egész élete, mint a kép a vásznon: másik kép jelent meg. De ezek a képek nem maradtak külön: utószíneket hagytak egymáson, ezzel elrontották egymás színhangulatát, és az egész életem olyan volt, mintha két zenekar különböző zeneműveket egy borzasztó hangzavarrá összejátszana.

Gyorsan, gyorsan cseréltek ezek a képek, és a díjnok egyhangú vergődése, mint egy sötét szalag fűződött bele az életembe, amelyen nyugtalan pörögtek le napjaim gyöngyei. Ah, szép, ragyogó gyöngyök, mily piszkosak lettetek belül ettől a piszkos pántlikától! És a pántlika, a pántlika tőletek kopott, amint rajta végigpörögtetek. A díjnok érezte Tábory Elemér új napjainak tarkaságát, érezte és vágyak, vágyak, vágyak keltek benne, új vágyak új gyötrelmekkel, vágyak a látásra, tarkaságra. Ah, mily egyhangú volt az ő élete! De lelkében hordta a tarkaság csíráját. Lelkében, álmában.

Pénzt, pénzt, pénzt, pénzt kívánt, hogy a valóságba vihesse át azt, amiről érezte, hogy mélyében valóság. A betűk soha meg nem nyitják előtte a világot: érezte, hogy ostoba és tehetetlen marad. De a pénz, a pénz tán úrrá teheti, úrrá az életen, úrrá álmait életbe kiélni.