Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Térey Sándor: Ének kedvesem ölében
Mint ezüstporzót, ujjaim között
elpergetem ez átlátszó setétet.
A fákon tul sejted a messzeséget?
A szél, mely most hajadba ütközött
már megborzolta ottfent az a kéket,
mely olyan gőgös csillagtól szegetten.
Állnak a törzsek méla komolysággal
a végtelennek nyitva ablakot.
Az est köntösse, mely kiteregetten
pihent az ágbogon, megszaggatott,
megtépte sebes nyári zivatar.
Mégsem tudnak betelleni a nyárral.
Ki nyárban nem tesz el sok sugarat
a hosszú télben egyedül marad,
hiába várja: alkony színesedjék,
nem látogat hozzá a drága vendég,
akit vezessen ünneplő szobákon
amelyek mennyje csók, a fala álom
nélküle minden fáj, és bánt, zavar.
Óh mert a fa, ugy döntsék bár ki tőből,
még álmodhat a messze kikötőről,
s az erdőnél roppantabb óceánon,
mint rendületlen felmagasló árboc,
dalolhat ujra éghez és sugárhoz.
De te kis fáradt, drága és komoly
ki tiltod a nyarat lelkedtől félve,
mint szabadulást a dacos fogoly
bámulsz majd újra a téli setétbe
idegenűl, későn, élettelen,
hagyod, hogy lelked megborzongva éjjel
csillaggyűrűs jeges kezével
felölelje a végtelen
Óh Te egyetlen, hűvös életem!