Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő
Akinek van füle a füvek növése iránt: mintha némi lázadozást hallana nálunk az irodalom ellen. Nem a barbárokét értem; ezek az irodalomban a műveltség s a művészet ellen lázadnak. Hanem inkább az intellektuálisokét; a nem író művészekét, a tudományos elmélkedőkét s a gondolkozó élvezőkét. Valami olyan érzés nyugtalanítja őket, hogy nálunk az irodalom nagyon is magához ragadott mindent, ami az intellektualitással s az intellektualitásnak jár. S valami van ebben. Meg kell adni, hogy amily megváltó hatása volt nálunk a, gondolom, szerencsésen eldőlt irodalmi szabadságharcnak minden művészi szabadságra s a művészek jogainak, a közönség kötelességeinek elismertetésére, annyira rá is feküdt az irodalom sok mindenre, aminek nem ura s ami maga is valami. Kritika, mely az írói mesterség felfogásai szerint ítél meg színházat, képet, zenét; elmélkedés, mely az esztéta gőgjével türelmetlen az élet iránt; betű, mely megfeledkezik arról, hogy ő csak egy tartományban, az irodalomban szuverén a l'art pour l'art kegyelméből, egyebütt azonban tolmács, aki húzza meg magát és gesztus és líra nélkül azt tessék előadnia, amit rábíztak: mondom, mindez s mindezzel a könyvmolyság veszedelme fenyegette egy darabig intellektualitásunkat, olyan rossz hatással, ami például a német kultúrán erősen megérzik s most kezdenek csak a jobbeszűek ellen lázadni.
Nálunk azért ilyen reakcióra vagy restaurációra nem lesz szükség, mert maguk az írók érezték meg, még mielőtt késő lett volna, hogy a kultúrmunkájuk csak félmunka, ha miután kiküzdték az irodalom nemesi befogadtatását, viszont nem vállalják a nobless obligeos túl nem kapást. Kezdünk végre eljutni arra műveltségi fokra, melyen nemcsak az író tudja világosan és pontosan megírni, ha valami mondanivalója van - s ez nem kisebb forradalom, mint volt az általános írni-olvasni tudás azokhoz az időkhöz képest, mikor még a királyoknak, sőt a költőknek is papokkal kellett leíratniok, amit írásba akartak tenni. Hogy tehát művelt és művészi élet, közvélemény és újságírás fejlődjék ki, ahhoz ma már nem kellenek úgy az írók, mint kevéssel is ezelőtt; a szó és az írás közfegyver vagy közeszköz lett mindezek számára és öröm nézni, hogy' élnek vele...
Ez a hangulat s a szükség, amelyből fakadt, egy kicsit az irodalom ellen irányul. De az egyoldalúságnak során, amely ellen fordul, az írók annyira vezérei lettek nálunk az intellektualitásnak, hogy az antiirodalmi mozgalommal is úgy vagyunk, mint az antiszemitizmussal, mely nem igen boldogulhat, míg zsidók nem veszik a kezükbe. Legjobb lesz az íróknak ragadniok magukhoz a vezérletet ebben is, ebben az antiirodalmiságban, az irodalmiságtól való ermanciálódás harcában, melyből bizonyára nem lesz kára az intellektualitásnak s a művészetek dolgában való komolyságnak, beleértve, egy művészetnek a többi között, magát az irodalmat is. Ők mutassanak utat a kívánatos fejlődés felé, melynek végén egyfelől a művészek, a tudósok, a politikusok, másfelől az közönségük egy tudatos és teremtő társadalom gyanánt teljesednek együvé.