Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő
Az elbeszélő hang - a legfontosabb dolog arra nézve, hogy megfogja-e az elbeszélés a rokonszenvünket - olyan, amilyenen a minden idegszálukban kultúrás, mindennel szemben fölényben maradó emberek szoktak beszélni. Finom, csöndes, diszkrét, rendkívüli gyöngédségeket és átérzéseket takaró. Mindent bevon a maga halk, ezüst csengésével s csak sejteti azokat a benső rezgéseket, melyeket csak sejtetni szabad, mert kimondva elvesztik bensőségüket. Ez az író a legfinomabb franciáktól tanult elbeszélni. A porosz levél novellában gyakran mintha visszacsengene mestereinek szava is. Néha Maupassant, néha Anatole France egy-egy artikulációban. De nemcsak tanult, veleszületett tehetsége is volt hozzá, s a Madame de Rothe halálában csak a teljes biztonság árulja el az iskolát, egyébként a hang teljesen az övé.
Ez az utóbbi novella nekem meglepetés volt. Mikor először jelent meg a Nyugatban, nem olvastam, valahogy elkerülte a figyelmemet. S most megismertem belőle a ma legfinomabban beszélni tudó magyar írók egyikét. Milyen jellemző minden szava, mekkora emberi és korbeli perspektívákat tár fel ez a kis történet! Két-három frivol tréfa az érsek ebédlőasztala fölött és körvonalaiban meg van jelenítve egy egész frivol, rothadt és artisztikus társadalom. És ebben a környezetben egy furcsa, groteszk, a környezetből kinőtt és mégis igaz, örökérvényű asszonyi tragédia. Nem az a tragikus, amikor Madame de Rothe meghal, szó nélkül, összeszorított ajkkal, hogy az érseket ne háborgassa sziesztájában - hanem amikor az érsek még a gyermekes sírástól vörösre dagadt szemmel szavalni kezdi a Pucelle botrányos rímeit. A teljes elmúlás, a rögtöni feledés, bamba hálátlansága annak az önzésnek, melyet ő maga nevelt azzá, ami... S ez a tragédia milyen finoman van beállítva; az első szótól fogva készülődik, az egész érte van, észrevétlenül látjuk és érezzük meg, mint ahogy az élet tragédiáit is szoktuk, mintha nem egy író keze fejlesztené, hanem biológiai törvények szerint fejlődött volna.
A beállítások mind a két novellában kitűnőek. A Porosz levélben, mialatt a fiatal tanár eljut lakásától az igazgató kertjéig, egy-két vonással megelevenedik az egész kisváros, a maga egyetemesen kisvárosi és különlegesen francia kisvárosi mivoltában. Egy sereg alak csak úgy mellékesen vetődik bele a történetbe, s amint megjelenik, azonnal megláttunk belőle annyit, amennyi a történethez kell. Ez az író kitűnő ökonómiával dolgozik, minden alakja, minden jelenete aszerint van megvilágítva, amilyen az értéke és súlya az egészhez viszonyítva. S épp úgy össze van komponálva az elbeszélés módja is: A porosz levélben még csak akad egy-egy szó, egy-egy megjegyzés, ami kirí az egészből, egy-két megfigyelés, amely az írónak túlságosan megtetszett, nem bírta elfojtani, holott jobb lett volna. A másik novella ebben a tekintetben is organikus egész, nem lóg ki belőle semmi fölösleges, nem csendül ki belőle egyetlen kelleténél élesebb hang, mindenre pontosan éppen annyi erőt feszít, amennyi éppen kell.
A stílusa látszólag a lehető legegyszerűbb, de ez az egyszerűség a rafináltság egyszerűsége, különös ravaszságokat rejt maga alatt. Az író egyszer sem árulja el magát, mégis meg tudja éreztetni, hogy kedve telik a saját hangjában, az alakjaiban, történeteiben. A hangsúlyozásában van valami, amivel meg tudja magát sejtetni az olvasóval. Mindig ott sejtjük, jó magasan a történetei fölött. Néha a maga diszkrét módján rendkívül meleg gyöngédségeket tud éreztetni. Sikamlósságaiban is - A porosz levél egy-két passzusát leszámítva - van valami, amit szinte szemérmetességnek lehetne nevezni. Ez, azt hiszem, az a fűszer, ami a pikantériát ízessé teszi.
A jókedv és a fejlett intelligencia ritkán jár együtt. Laczkó Gézában együtt jár. Ez az író valaha alighanem fog írni egy pompás, finom tónusú vígjátékot. De különben, minek a jóslás! Elég egyelőre az is, hogy két pompás, finom tónusú novellát írt.