Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja
Reggel, vagy este, mindegy a halottnak.
Az örökegy Sötétnek lakja házát.
Mellettem karcsu fáklyák ágasodtak
A földnek fojtva füstjük sűrü gyászát.
A távolból, hol gyertyafény derengett,
Szálló tömjénfüst kék zászlója lengett
És zengett a Circumdederunt.
Körűlölelt a hangok síma karja,
A lelkem zsibbadt tompaságba bénult,
Alélva vitt a sóhajok viharja,
Sötét hajót, a semmiség ölén.
Bús gyászruhák bánatja szállt fölém
És könnyek árja verte útamat.
Futott velem a kettős áradat,
Elringatott, magános néma holtat,
És könnyek, hangok daloltak, daloltak:
"Körűlvett már az Isten, árva lélek,
Az örök Úr, a léten kívül Élő,
Az életen, halálon túl itélő,
És ő igaz és örök az itélet.
Hol van neved? Virágokkal fedett,
Virág ha hullik, végkép feledett.
Hol van emléked? Ma még gyásszal éget,
Gyászt hogyha dobnak: az fedez be téged
Híred be romló, semmiségbe omló,
Virág és gyász elmúlik, mint az élet,
És a halál az élethez hasonló.
Körűlvett már az Isten, árva lélek!"
Kongottak a szavak, mint gyászharangok.
Mellem szorongó félés emelé.
Dalolva vittek könnyek, könnyü hangok
A semmisítő Istenség felé.