Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
A világosi katasztrófa után következett rémuralom napjaiban a kétségbeesés kábultsága fogta el a lelkeket. Az emberek hallgattak s a nagy némaság közepette még az osztrák kazamaták rabjainak lánccsörgése sem hallatszott ki a vastag falak mögül. Ami kevés szó elhangzott, az is inkább a reménytelenség dadogása volt.
Br. Kemény Zsigmond, az országgyűlési ún. békepárt egyik vezető tagja szólalt meg 1850-ben először. "Forradalom után" című munkáját szinte elképedve olvassa a mai magyar. Szemeinket dörzsöljük, mikor látjuk, hogy a jeles publicista "a katonai kormány (Haynau-kormány) eréllyel párosult bölcsességét" emlegeti. E munka nagy részét annak a bizonyítgatása foglalja el, hogy a magyar nem alattomos, nem orgyilkos, nem összeesküvő. Szóval, jó gyerekek vagyunk mi, méltók a bölcs katonai kormány kíméletére. Az 1848-i képviselőházat is jámbornak festi, mely megelégedett volna a csekély adagokban nyújtott fokozatos reformokkal, közjogi vívmányokra pedig nem is gondolt.
Br. Kemény Zsigmond munkájában az első nevezetes nyilatkozat, mely Kossuthot megteszi országos bűnbaknak, ki minden bajnak oka, "maga a tagadás szelleme, kit nem foghat be, fékezhet oly keskeny korlát, melyet pártnak nevezünk."
"Forradalmunk kitörései - úgy mond Kemény egy helyütt - nem valának elég erősek annyi szemetet fektetni a régi viszonyok szétdúlt terére, hogy a szocializmus buján tenyészhessék." de - továbbfűzve gondolatait - arra a következtetésre jut, hogy Kossuth szocialistának is felcsapott volna, ha a nép ezt követelte volna. Azonban nem követelte. Kossuth tehát elítélendő nemcsak azon hibái miatt, melyeket elkövetett, hanem azok miatt is, melyeket elkövethetett volna.
Hogy mily kevéssé volt tárgyilagos azokban a szomorú napokban még egy br. Kemény Zsigmond gondolkozása is, egyebek közt az is mutatja, hogy a lángeszű német nemzetgazdát, List Frigyest, a német vámegylet szellemi megalkotóját - ki Kossuthtal a védegyleti mozgalmat megelőzőleg érintkezett s kinek eszméi e mozgalomhoz a lökést megadták - nem átallja "német kalandornak" nevezni.
Kemény a dualizmust a monarchia számára lehetetlen alakulásnak nyilvánítja. Szerinte ebből gyors ütemben a föderalizmusnak kellett volna kifejlődnie, mely nem szorítkozhatott volna az örökös tartományokra. Kemény, mikor e nevezetes munkáját írta, még hitt az osztrák márciusi oktrojált alkotmány fennmaradásában és végkonklúziója az, hogy a magyar nemzet vegyen részt a monarchia alkotmányos életében (vagyis menjen be a centrális parlamentbe, ha ez megnyílik).
Hasonló szellem lengi át br. Eötvösnek szintén 1850-ben megjelent munkáját: "Ueber die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oesterreich". Eötvös felismeri a nemzetiségek egyenjogúsítását hirdető osztrák jelszónak gyakorlati kivihetetlenségét, de a központosítást mint vezérelvet elismeri. "Ausztriának - úgymond - mint összállamnak erős központi hatalomra van szüksége, tehát oly erők kellenek neki, melyekkel ez fenntartható." A puszta szövetséget Ausztria és Magyarország közt - azaz a dualizmust - elégségesnek nem tartja. Ajánlja, hogy a magyarok vegyenek részt a márciusi oktrojált alkotmány központi parlamentjében.
Különösen hangzanak az effélék a mai magyar ember füleinek. Enyhítő körülményül azonban meg kell említeni, hogy akkor sok jó magyar hazafi méltán tartott attól, hogy ha a magyarság nem lép be a központi parlamentbe, ez Magyarország és a magyar faj minden befolyásának kiküszöbölését vonná maga után. Az ország nemzetiséglakta vidékei, sőt még a vegyesajkú kerületek is okvetlenül választanának képviselőket a bécsi reichstagba. A márciusi alkotmány direkt választásokat írt elő s felül rá a választások egy túlnyomólag idegen hivatalnoki kar vezetése mellett mentek volna vége. Ezek a megfontolások bírtak sokakat arra a nézetre, hogy jobb a központi parlamentbe bemenni, mint be nem menni.
E felfogások keretében szemlélve Deák Ferenc eljárása, ki Kehidán hallgatott, csakugyan a legbölcsebbnek tűnik fel.
A magyarokra nézve nagy megkönnyebbülés volt, mikor 1851 végén a márciusi alkotmányt - mielőtt még életbe lépett volna - a Schwarzenberg-kormány egyszerűen megszüntette. A meztelen autokrácia kevésbé volt veszélyes Magyarországra, mint az alkotmányosság mezében fellépő centralizáció lett volna.
Ha már a szabadelvű magyarok magatartása is ily siralmas képet nyújtott, mit mondjunk a konzervatív csoport szerepléséről? Ezek az urak 1848 végén abban a biztos reményben sorakoztak a Budapestre bevonult Windischgrätz herceg körül, hogy az önvédelmi harc leveretése után - amit akkor közvetetlen küszöbön levőnek gondoltak - őket fogják megbízni az ország kormányzásával. Az 1849 márciusban megjelent osztrák oktrojált alkotmány, mely Magyarországot egyszerűen bekebelezte Ausztriába, megdöbbentette ugyan őket, de még ez sem gátolta, hogy emlékiratokat terjesszenek a Schwarzenberg-kormány elé. Ez emlékiratok szerzője gr. Dessewffy Emil volt. Ezek egyikében, mely Bach miniszter hagyatékában találtatott, ilyen tanácsokat találunk: "Ausztria Oroszországgal szövetségben kell, hogy az európai forradalom magyar szárnyát leverje, összemorzsolja, a szeparatizmust tartósan megfékezze, ha mint nagyhatalom, általában mint állam fenn akar állani. A győzelem kiküzdése után Magyarország és Erdély az uralkodó teljhatalma, a katonai uralom segítségével, a legdrasztikusabb eszközök alkalmazásával kormányzandók mindaddig, míg a forradalmi sereg maradványai teljes tehetetlenségre devalválva, az anarchikus elemek megbüntetve, a dinasztiaellenesek megfékezve, a hatalom iránti engedelmesség helyreállítva nem lesznek. Egyidejűleg a királyi hatalom önkényes hatása alatt az ország anyagi erőit fejleszteni kellene s ezen állapotnak addig kell tartani, míg ezen országokban felébred és általánossá lesz az a kívánság, hogy Össz-Ausztria alkotmányos mechanizmusába felvétessenek és megérlelődik az az elhatározás, hogy egy előbbi különállás minden emlékéről egyszer s mindenkorra lemondanak." (L. a Bach miniszter hagyatékában talált emlékirat bővebb tartalmát Friedjung, Oesterreich von 1848 bis 1860. l. 371. s köv.)
Egy másik konzervatív államférfi, gr. Széchen Antal röpiratot írt ilyen cím alatt: "Politische Fragen in der Gegenwart". Ebben azt mondja, hogy "a forradalom leverése a polgárosodás diadala a barbárság felett".
Később a konzervatív magyar politikusok nézetei tetemes változáson mentek át.
Windischgrätz herceg még a feudális uralom zászlaja alatt kontemplálta a reakció uralmának szervezését s kész lett volna Magyarországon is megtűrni bizonyos arisztokrata uralmat, de a 47-es állapotnál is szűkebb autonómiával. De az öreg herceg, ki soha sem volt mélyre látó politikus, maga is csalódott az új Ausztria természetében s csakhamar félretolatott. A magyar konzervatívok csalódása egyenesen szánalmas rövidlátásra mutat. A reakció új Ausztriájában hiányzott minden jobb értelemben vett ún. konzervatív vonás. Ez az államalakulás a magyar alkotmány elkobzása és az osztrák tartományok alkotmányos mozgalmainak megfékezése után ellenállhatatlan erővel ragadtatott a centralisztikus autokrácia felé, melyből bizonyos demagóg vonás sem hiányzott.
Schwarzenberg herceg miniszterelnök, e kor vezető osztrák politikusa, tiszta vérű abszolutista volt kezdettől fogva, és a márciusi alkotmányt is csak a még el nem dűlt német kérdésre s a német közvéleményre való tekintetből tartogatta (de csak az asztalfiókjában), amit könnyen tehetett a Magyarországban és Ausztria nagyobb városaiban uralkodó ostromállapot mellett.
A magyar konzervatívok minden áldozatra készen ajánlották fel magukat Bécsnek. Megelégedtek volna a 47-es ún. alkotmányos állapotnak oly férfiatlanított maradványával, melyből hiányzott volna az országgyűlés adó- és újoncmegszavazási joga és hiányzott volna a megyei autonómia, tehát hiányzott volna minden, ami benne valamit ért. De még így sem kellettek. A diadalmas reakció egészen másfelé célzott, mint ők képzelték. Bécsben örültek, hogy itt az alkalom megszabadulni a 48 előtti szerény magyar alkotmányosságtól is. A magyar konzervatívok arra számítottak, hogy Haynau mellé kormánybiztosnak az erélyességéről híres Jósika Samu bárót fogják kinevezni, hisz nagy érdemei voltak, ő indítványozta Jellasics kinevezését horvát bánná, felül rá a vele sok tekintetben szellemrokon Schwarzenbergnek személyes barátja volt. De nem így történt. A hatalmon levő tényezőknek az alkotmányosság puszta hüvelye is ellenszenves volt s nem kívánták magukat a magyar konzervatívok által cselekvésök teljes szabadságában korlátoztatni. Wirknernek, ki az ismét szerepre vágyó, de az új hatalmasok által lenézett Metternich herceg embere volt, Schwarzenberg herceg egy ízben ezt mondá: "Was ist denn die ungarische Nation! der ungarische Adel! Diese sind und waren immer Rebellen, die man vernichten, für immer unschädlich machen muss." (Mi ez a magyar nemzet, ez a magyar nemesség! Lázadók s mindig is azok voltak, kiket meg kell semmisíteni, örökre ártalmatlanná kell tenni.)
*
A konzervatívok tehát legkevésbé voltak jogosítva szemére vetni Kossuthnak, hogy politikája fiktív elemekkel van szaturálva. Az övék egészen ilyenekből állott. Készek lettek volna feláldozni mindent egy nyomorult árért, s ezt a nyomorult árt sem érhették el. Kossuth többet vélt elérhetőnek, mint ami a nemzet erejével az adott politikai konstellációban elérhető volt. S abban a mértékben, amelyben ez a konstelláció fokról-fokra Magyarország hátrányára alakult - a magyar önvédelmi erőnek nem várt kifejlődése ellenére is - , egyre több fantasztikus elemet vegyített politikájába. Ez volt az ő eredendő bűne. Számításaiban egyik fix pont volt az általa biztos faktornak tekintett német egységi alakulás, melynek tudvalevőleg korollariuma leendett a magyar különállás a perszonálunió alapján. Ez a tévedése még leginkább megbocsátható, hisz a frankfurti parlamentben egybegyűlt nagytudományú német politikusok százai szintén ebben az illúzióban leledzettek, jóllehet a számba veendő hatalmi tényezők mellett a frankfurti alakulás már eredetileg az volt, aminek később Bismarck nevezte: circuli quadrata.
De Kossuth, mikor szorulni kezdett a kapca, még ennél fantasztikusabb tényezőkben is hitt. Bízott a külállamok intervenciójában, segélyt várt a francia respublikától, sőt még Angliától is. Hitt az Európához intézett bombasztikus proklamáció hatásában.
Az orosz intervenció kezdete után gr. Andrássy Gyulát azzal a számítással küldötte Konstantinápolyba, hogy rábírja Abdul Medsid szultánt, hogy üzenjen hadat Oroszországnak. Útközben Andrássy csak úgy mellesleg szövetséget próbált meg Szerbiával, s majdhogy készpénznek vette a ravasz Garasanin szép szavait. Andrássynak mentségére szolgál, hogy akkor huszonhét éves volt. Kossuth, a kormányzó ily mentségre nem hivatkozhatik. Őt más mértékkel méri a történelem ítélőszéke.
Mindezek a számítgatások mint szappanbuborékok pattantak szét. A menekülő Kossuth bajtársaival együtt - ezek most valódi "bajtársak" voltak - hosszú ideig Vidinben ült. Hosszú diplomáciai huzavona folyt egyfelől Ausztria és Oroszország, másfelől Törökország és Anglia közt arról, hogy kiszolgáltassanak-e a menekültek Ausztriának (azaz a hóhérnak). Ezalatt Kossuth kiábrándulhatott volna s bőven folytathatta volna e lélektani műveletet Kiutahiában. De nem ábrándult ki. Hogy pedig Kossuth, kinek már otthon erős hajlama volt a politikai romantikára, az anyaföldtől való elszakadása után, mint valami megfordított Antaeus gyarapodhatott legyen az illúziómentes gondolkodás erejében: az ellenkezett volna az emigránsoknak mindig és mindenütt tapasztalt pszichológiájával, mert ehhez hozzátartozik a fiktív tényezőkhöz való makacs ragaszkodás.
Ennek az irányzatnak növekedésére mutatott s Kossuth igazságosságának szomorú aberrációja volt Vidinből keltezett irata, melyben Görgeyt árulónak s a magyar szabadságharc leveretése okozójának tünteti fel. Görgeynek voltak hibái. Ilyen volt első fontosabb politikai emanációja is, a váci proklamáció. De az árulás rettenetes vádja felett már napirendre tért minden elfogulatlan ember. A magyar közvélemény abnormis állapotával magyarázható néppszichológiai tünet, hogy ha Európa nem is, de a magyar nép zöme akkor és még soká hitelt adott ennek a vádnak.
Kossuthnak és társainak élete abban az időben komoly veszélyben forgott. Stürmer osztrák nagykövet nagy erőszakossággal sürgette a menekültek kiadását. Abdul Medsid szultán becsületes és emelkedett felfogása a vendégjogról, melyet a mohamedánon nagy becsben tartanak, aligha lett volna képes megmenteni a magyar bujdosókat, mert a török államtanács - a díván - heves vita után a kiadatás mellett döntött. A szultán nem akarta megszegni már megadott ígéretét, de kérdés, nem lett volna-e végre is kénytelen engedni Ausztria és Oroszország egyesült pressziójának, ha Sir Strafford Canning, Nagy-Britannia konstantinápolyi nagykövete a menekültek érdekében fel nem lép. Így is, Andrássy minden ügyes buzgólkodása mellett is már-már rosszra fordult a menekültek ügye, s a szorongatott szultán már nem talált más mentő eszközt, mint azt a tanácsot, hogy a menekültek térjenek át az iszlámra. Így mint alattvalóit megvédheti őket. Ezt a tanácsot csak Bem tábornok fogadta meg, abban a hitben, hogy az ő - az oroszok előtt gyűlölt - személyének távozása könnyíteni fog bajtársainak helyzetén. Maga Kossuth kereken kijelentette, hogy a mohamedán vallásra nem tér át. "Halál és becstelenség közt nem lehet sem kétes, sem nehéz a választás" - írta Lord Palmerstonnak, kinek a saját és társai szerencsétlen sorsát melegen ajánlotta védelmébe. A menekültek sorsa elsőrendű diplomáciai kérdéssé vált. Miklós cár háborúval való fenyegetődzése is inkább használt, mint ártott a menekülteknek, mert Nagy-Britanniára nézve becsületkérdéssé tette, hogy cserben ne hagyja őket. Ha kitűnt volna, hogy Anglia ellenére az orosz cár diktál Konstantinápolyban, ez nagyon ártott volna a brit presztízsnek a keleti népek szemében. Ausztria dühét is lohasztotta az a tapasztalás, hogy az októberi tömeges kivégzések egész Európában felháborodást keltettek. Ez a felháborodás még 1850-ben is oly erős volt, hogy Haynaut a híres Perkins-féle sörgyár munkásai eldöngették s kidobták az utcára. Ott pedig a tömeg rárontott a nővesszőztetőre, letépte ruháit s rúgta, verte, s bizonyára agyonveri, ha a rendőrség meg nem menti. A diplomatikus körökben ez eset folytán keletkezett műfelháborodásra Palmerston keserű gúnnyal azt felelte, hogy forduljon Haynau az esküdtszékhez orvoslásért, a kormánynak ehhez az esethez semmi köze.
Még a menekültek ügyében folyt hosszas diplomáciai tárgyalások befejezése előtt megtörtént Kossuthnak és társainak belebbezése a frígiai Kiutahiába. Sumlában csatlakozott hozzájuk Kossuth neje, ki Szerbián át Garasanin támogatásával menekült. Kossuth gyermekeit csak 1850-ben küldték utána angol közvetítéssel nagynénjük, Ruttkayné társaságában. Elvégre fogva állandóan nem tarthatták őket, hogy pedig rebellis gyermekeit az osztrák kormány neveltesse, ez mégis kissé különös lett volna.
Kiutahiában Kossuth és bajtársai a szultán "vendégei", de valóságban foglyok voltak. Keservesen panaszkodik Kossuth gr. Teleki Lászlóhoz írt (1850. ápr. 18.) levelében, hogy Kiutahia egy zordon klímájú hely, távol minden civilizációtól. "Ördögi gondolat volt - úgymond - minket ide küldeni." Panaszkodik, hogy Kiutahiában léte praktice nem egyéb, mint "tömlöc".
Hosszú kiutahiai tartózkodása alatt is folyton abban a meddő tépelődésben töltötte idejét, hogyan lehetne kedvező fordulatot adni a magyar ügynek. Telekihez írott leveléhez hosszú levelet, formális emlékiratot mellékelt Palmerston lordhoz azzal a kéréssel, hogy az - kellő kapacitáció kíséretében - vagy maga Teleki nyújtsa át a lordnak, vagy Pulszkyval nyújtassa át. Ebben a levélben - s ez nagyon jellemzi azokat az illúziókat, melyekben magát számkivetésében ringatta - hosszú fejtegetésekbe bocsátkozik az európai egyensúly követelményeiről. Nem gondolta meg, hogy Anglia politikai rendszerének egyik szegletköve egy erős Ausztria fenntartása, s hogy e tekintetben wighek és torry-k között semmi különbség nincs. Kossuth azt a tanácsot adja Palmerstonnak, hogy Ausztriával nem gondolva, adjon dolgot az orosznak a török által, hogy Ausztriát ne segíthesse. - "Mi - úgymond - végzünk Ausztriával, nem kell segítség mellettünk, csak ne legyen ellenünk, s ha majd győzelmünk fait accompli lesz: akkor ismerjék el státusz-egzisztenciánkat, elénkbe szabadandó európai érdekű feltételek alatt, s akkor a magyar, lengyel, oláh, szerb, horvát konföderáció, mindenik megtartva függetlenségét, képezendi Európának az egyedül biztos, egyedül racionális védfalát az oroszok ellen." (Íme a fantasztikus dunai konföderáció első körvonalai. Ennek tervezetét Kossuth még Kiutahiában dolgozta ki.)
Jellemzi Kossuth ez időben való gondolkozását egyik levelében jelzett amaz óhajtása, hogy ha Kiutahiából kiszabadulhatna, óhajtaná közelében a bajtársak közül a hűség és katonai bravúr típusait: Asztalost, Bethlen Gergelyt, Vettert. Folytonosan egy felszabadító háború gondolatát forgatta agyában: "Azon esetre - írja Pulszkynak 1850. november 8-án -, melyet Istentől várok, magam ugyan ki nem adom a sereget a kezemből. A tábor lesz lakásom, ágyúdörgés zeném, a harcmező templomom, készülök is rá, kanállal eszem a hadtudományt."
Első gondja Kossuthnak természetesen a Kiutahiából való szabadulás volt. Hisz azt ő is belátta, hogy e nélkül nem lehet semmit kezdeni, de egyénileg is szenvedett ebben a keserves száműzetésben. A török magának akarta fenntartani annak meghatározását, hogy az internálás meddig tartson. Ausztria 15, majd 10, végre 5 évet kívánt. A porta egy évet ajánlott. Hosszas huzavona után Ausztria belenyugodott, hogy a szultán határozza meg az internálás időtartamát. Ezzel szemben a szultán lovagiasan megígérte, hogy annak idején meg fogja kérdezni Ausztria véleményét.
Rosszul állt tehát a szabadulás kérdése. Kossuth azt írta Telekinek, hogy Ausztriától kérdik meg, pacifikálva van-e már Magyarország, ez mindig nemmel felelend s bizonyítványul időközönként mindig felakaszt egy-két embert, hogy elmondhassa, hogy Magyarországon még mindig annyira forrongnak az elemek, hogy vérző szívvel !!! még mindig akasztaniok kell. Szomorú pesszimizmus nyilvánul meg e sorokban. Kossuth már-már attól tartott, hogy azon a szomorú helyen fogja befejezni életét. Kossuth óhajtását fejezte ki, hogy talán megnyerhető lesz a hatalmas Cobden, a magyar ügy nemes barátja arra, hogy interpellálja Palmerstont a parlamentben a magyar internáltak érdekében.
Kossuth ügynöke, Henningsen Kiutahiából Londonba ment s ott elmondta, hogy Kossuth valójában fogoly. Gr. Batthyány Kázmér szabadabban mozgott. Egyébiránt a bujdosók közt egyenetlenség uralkodik. Batthyány Kázmér kerüli Kossuthot. Perczel szintén. Henningsen világosan megmondta a Londonban lakó Pulszkynak s az ott levő többi menekülteknek, hogy azok után, amiket Konstantinápolyban tapasztalt, nincs remény, hogy Kossuth több esztendő lefolyta előtt szabadulhasson. Utalt azonban arra, hogy a felvigyázat szigorúsága újabban kissé enyhült. Így megengedték Kossuthnak, hogy a váron kívül kertet és villát béreljen, hol egész napokat felvigyázat nélkül tölt. Megszöktetése tehát nem lehetetlen. A londoni magyar és más nemzetbeli menekültek tehát elhatározták Kossuth megszöktetését s ezt Henningsen magára vállalta. Braniczky, lord Dudley Stuart, Zähnsdorf és mások jelentékeny összeget adtak össze e célra. A nem magyar londoni menekültek azért óhajtották élénken Kossuth megszabadulását, mert tudomásuk volt róla, hogy Napóleon Lajos államcsínyre készül s ez, mint ők remélték, nagyszabású forradalmi mozgalomra adandott alkalmat. Mazzini s a forradalmi párt Londonban élő fejei óhajtották, hogy e remélt forradalmi mozgalomban Magyarország is részt vegyen, amihez nélkülözhetetlen lett volna Kossuth közreműködése.
Henningsen elutazott Ázsiába. Minden elő volt készítve a szöktetésre. Ki volt bérelve egy görög hajó, mely Szmirnában várta volna Kossuthot, Kiutahiától idáig pedig az egész vonalon állomásonként lovak voltak felállítva. Ekkor nevezetes fordulat állott be. Híre jött, hogy Foot, Mississippi állam szenátora indítványt tett a washingtoni szenátusban, hogy az Egyesült Államok kormánya hívja meg Kossuthot és száműzött társait Amerikába vendégül s küldjön értük hadihajót, mely a szultán engedelmével a menekülteket Amerikába hozza. A szenátus egyhangúlag elfogadta ezt az indítványt. Ez az eszme tetszésre talált Ausztriában és Franciaországban. Örültek, hogy az amerikai út legalább hat hónapra eltávolítja a veszedelmes izgatót Európa közeléből, s számítottak arra is, hogy Kossuth Amerikában hamar lejárja magát.
Soká tartott, míg a meghívás forma szerint megtörtént, a szultán engedelme megadatott s a hajó az ázsiai partokhoz érkezett. Végre eljött a várva-várt szabadulás ideje 1851. szeptemberben. A belebbezettek mind eltávoztak Kiutahiából, Batthyány Kázmér feleségével Párizsba, Mészáros volt hadügyminiszter a menekültek egy részével Londonon át Amerikába, Perczel ugyancsak Londonon át Jersey szigetére ment. Az amerikai hadihajó Kossuthtal, családjával és több menekülttel legelébb a speziai öbölben vetett horgonyt. Az olasz nép a hegycsúcsokon gyújtott örömtüzekkel ünnepelte a szabadsághőst. Marseille-ben a hatóság nem engedte meg a partraszállást s minden közlekedést a hajóval megtiltott. Egy munkás a tengerbe ugrott s odaúszott a hajóhoz, hogy Kossuthtal kezet szoríthasson. Midőn Kossuth e felett csudálkozását fejezte ki, az egyszerű munkás így felelt: semmi sem lehetetlen annak, aki akar. E klasszikus mondás nagyon megtetszett Kossuthnak s később sokszor ismételte. Kossuth szerette volna a rövidebb és kényelmesebb szárazföldi utat Franciaországon keresztül, de a francia kormány ezt nem engedte meg neki. A közelgő államcsíny kormánya a forradalmár Kossuthot kellemetlen vendégnek tekintette.
Gibraltáron át érkezett tehát Southamptonba, hol tömérdek nép várta Kossuthot. Ott voltak a londoni nagy lapok tudósítói, ott lord Dudley Stuart Palmerston levelével, ki falusi kastélyába hívta meg Kossuthot. Ebben, úgy látszik, egy kis politika is volt, az ugyanis, hogy Kossuth elvonassék a nyilvános ünnepeltetéstől és beszédek tartásától. Kossuth udvariasan megköszönte a meghívást, de nem fogadta el, mivel, mint írta, neki politikai céljai is vannak Angliában és szólni fog a néphez. De ha ezek után majd őlordsága még mindig óhajtandja látni, köszönettel fogadja a meghívást. Palmerston azonban, úgy látszik, nem óhajtotta megismételni meghívását s Kossuth sem érezte annak szükségét, hogy Anglia miniszterelnökének megköszönje azt, amit az Ausztriának való kiadatása meggátlása érdekében tett. Kossuth ugyanis kevesellte azt, amit ebben az ügyben Palmerston tett, s általában lanyhának tartotta Anglia magatartását a magyar üggyel szemben s panaszkodott is emiatt.
Londonból jött kérelmére szándékosan késleltették Kossuthot Southamptonban, hogy Londonban legyen idejök készülni ünnepélyes fogadásra. Southamptonban bankettet rendeztek tiszteletére, melyen Cobden is jelen volt, s poharat emelve Kossuthra, felkérte őt, világosítsa fel a jelenlevőket Magyarország viszonyáról Ausztriához. Kossuth kétórás beszédben felelt meg ennek az óhajtásnak. Cobden és a többiek bámulattal nyilatkoztak e beszédről s egy vonalra helyezték azt Sir Robert Peel beszédeivel. A londoni nagy lapok másnap mind közölték ezt a beszédet.
Kossuthot Londonban is ünnepélyesen fogadták s vitték egyenesen a Guilde Hallba, hol nagy beszédet tartott. A polgárság nevében adresszt nyújtottak át neki száz guinea értékű aranytokban. Hossza-vége nem volt az üdvözlő küldöttségeknek. Birminghambe és Manchesterbe is meghívták, s ott és másutt is nagy beszédeket tartott. Az angolok bámulták Shakespeare-re emlékeztető remek angolságát, de méginkább azt, hogy ámbátor beszédeinek témája mindig ugyanaz volt, soha sem ismételte magát.
Végre nem lehetett már tovább halasztani az amerikai utat. Jóllehet Mazzini s a forradalmi párt többi kiválóságai nagyon marasztották Kossuthot, hogy Európában legyen, mikor a közelinek hitt államcsíny s ezzel kapcsolatban a nagy forradalmi erupció bekövetkezik, mégis 1851. október havában elutazott Amerikába. (Az államcsíny csakugyan bekövetkezett december 2-án, de a nagy forradalmi kitörés elmaradt. Ez a hír New Yorkban érte Kossuthot.)
Hosszú volna leírni Kossuthnak amerikai körútját. Mikor tizenhárom napi tengeri út után kísérőivel - kik között Pulszky Ferenc is volt - New Yorkba megérkezett, száz ágyúlövéssel fogadták. Az amerikai körút nagy része diadalmenethez hasonlított. New Yorkból Washingtonba ment, onnan tovább Annapolis, Harrybury, Pittsburg, Cleveland, Columbus, Cincinatti, Louisville, Saint-Louis, New Orleans voltak a nevezetesebb állomások. Nagy számú beszédeiben amerikai barátainak figyelmeztetése folytán tapintatosan mellőzte a rabszolgakérdést, mert ebben a kérdésben már akkor szenvedélyes ellentétek uralkodtak a pártok közt. A kilenc évvel később kitört szecessziós háború már akkor előre vetette árnyékát s nem lett volna tanácsos ezt a kérdést bolygatni.
Kossuth körútjának fénypontja volt Washingtonban való fogadtatása. Meghívták (1852. január 7.) a kongresszus ülésébe - oly megtiszteltetés, aminőben csak Lafayette, az amerikai szabadságharc francia hőse részesült. Az üdvözlések után, melyekre Kossuth talpraesett rövid beszéddel felelt, a számára előkészített ülőhelyre vezették, azután felfüggesztették az ülést és megkezdődött a bemutatkozások végtelen sora. Mindenki, még a karzaton ülő nők közül is sokan óhajtott szót váltani s kezet szorítani a magyar szabadsághőssel.
Este a törvényhozás nagy bankettet adott Kossuth tiszteletére. A szenátus elnöke, King köszöntötte fel az illusztris vendéget s dicsőítette köszöntőjében a magyar nemzet hősiességét. Ez is mutatja, hogy az 1849. évi tavaszi hadjáratban kivívott győzelmek óriási erkölcsi sikert jelentenek a magyar nemzetre nézve. King után Kossuth emelkedett szólásra. Nemcsak Angliában és Amerikában, hanem talán egész életében tartott beszédei közt, jóformán ez a beszéde leggazdagabb ragyogó szónoki szépségekben. Mutatóul hadd álljanak itt belőle a kezdő mondatok:
"Uraim, mint Kyneas, az epiróta a római szenátorok között, kik öntudatos fenségük egy szavával seregeket akasztottak meg kevély haladásukban, úgy én is bámulva és tisztelettel állok köztetek, törvényhozói az új Capitoliumnak. A régi Capitolium támfalai állanak még Rómában, de szelleme eltávozott s átjött a tietekbe, megtisztulva a szabadság levegőjében. A régi fennáll, mint siralmas emléke az emberi nagyság múlandóságának, a tietek mint az örök igazság szentélye. - - A réginek láttára remegtek a nemzetek. Az emberiség, ha a tieteket szemléli, remélni kezd. A régibe a legyőzött megláncolt kezekkel vitetett be, hogy térdepeljen a győzelmes hódító lábainál, a tietekbe a bevezetés diadala megadatott a szerencsétlen száműzötteknek, kik megkínáltatnak az ülés tisztességével, s ott, ahol királyok és császárok soha sem fognak felköszöntetni hatalmuk és kincseikért, ott egy leigázott nemzet üldözött vezérének Isten hozottat mondanak, mi t a nagy köztársaság vendégének, éppen azért, mert üldözött, mert szegény."
Így kezdődött ama majdnem egy órás szónoklat, mely míg egyrészt a szabad Amerikát dicsőítette, másrészt hatalmas védőbeszéd volt a leigázott Magyarország mellett. Kossuth nagy ügyességgel aktuális vonatkozásokat is szőtt beszédébe, így a párizsi államcsínyt, melynek híre csak nemrég érkezett Amerikába. "Napóleon Lajos uzurpációja következtében - úgy mond - a kozák uralkodik már egész az Atlanti óceán partjáig. Önöknek egy nagy államférfija (Henry Clay szenátor), ki most sajnálkozásomra az aggság betegágyához van kötve, megmondta harminc év előtt a világnak, hogy Párizs át van helyezve Szentpétervárra. Mit mondana ő most, midőn Szentpétervár át van helyezve Párizsba és Európa semmi egyéb, mint Oroszországnak dependanciája."
Leírhatatlan az a lelkesedés, melyet Kossuth beszéde keltett. A kongresszusi tagok közül sokan az asztalra ugrottak felhevülésükben, s úgy ittak a híres vendég egészségére. Utána Webster miniszterelnök, az Egyesült Államok leghíresebb szónoka beszélt, de a Kossuthé mellett az ő szép és lendületes beszéde is elhalványult.
Kossuthnak Angliában és Amerikában tartott beszédei természetesen nem érhették el azt a célt, mely körül, mint valami sarkcsillag körül forogtak: egy Magyarország érdekében indítandó nemzetközi akciót. De elértek egy másikat, mely szintén megbecsülhetetlen értékű volt. A közönség soha nem szűnő lelkesedéssel hallgatta e beszédeket, melyek a lapok révén is sok százezer példányban terjedtek el. Sok millió emberben keltettek érdeklődést és szimpátiát Magyarország iránt, mely azelőtt csak mint Ausztria tartománya és a magyar nemzet iránt, mely többnyire csak mint kultúrálatlan, veszni indult néptörzs állott a művelt nemzetek közvéleménye előtt. Az 1849-i hadjáratban elért sikereken kívül, melyek nagy meglepetést és bámulattal vegyes rokonszenvet keltettek világszerte, semmiféle Magyarország érdekében kifejtett propaganda nem mérkőzhetik Kossuthnak Angliában és Amerikában lefolyt szereplésével. Mikor Kossuth élete munkájának mérlegét meghúzzuk, egyik legnagyobb aktív tétele ez ennek a mérlegnek.
Amerikában - úgy, mint Angliában - az ottani felfogásnak megfelelően Kossuth szónoklatai nagyobbrészt mintegy nyilvános felolvasásnak tekintettek. Amerikai körútjában több, mint ötven beszédének - melyek nyomtatásban egy vaskos kötetet alkotnak - pénzügyi eredménye 96.000 dollárt tett ki. Pulszky Ferenc, ki Kossuthot egész körútja alatt elkísérte, Kossuth megbízásából a számadásokat Seward, Cass és Shield urakból álló bizottság elé terjesztette felülvizsgálat végett. Ezek úgy nyilatkoztak, hogy az amerikaiak legjobban szeretnék, ha Kossuth a befolyt összeget a maga és családja jövőjének biztosításár fordítaná, nem pedig politikai izgatásokra a magyar ügy érdekében, melyet csak általa kezdtek ismerni. Az amerikaiak, amit szívesen adtak, Kossuth személyének szánták. De Kossuth csak a bevétel 20 százalékát tartotta meg magának, a többit az emigráció felsegélésére, a legnagyobb részt katonai környezete tanácsára fegyver és felszerelés vásárlásába fektette. (Lásd Pulszky F., Életem és korom III. kötet, 110-134.) Ebből fedeztettek, úgy látszik, amaz 1852. február 2. és 1852. július 1. dátummal ellátott, 1, 2, 10, 50 és 100 dollárra szóló papírpénzjegyek előállítási költségei is, melyeket Kossuth New Yorkban készíttetett. E jegyek rendeltetését megmondja a rajtuk olvasható angol nyelvű szöveg. Eszerint ezek tulajdonképp kamatozó államkötvények jellegével bírtak. A tőke az előmutatónak a magyar független kormány által annak megalapításától számítandó tíz év alatt évi egyenlő részletben fizettetett volna vissza, a 4% kamat pedig félévenként a magyar nemzeti kincstár vagy annak londoni vagy new yorki meghatalmazottai által. Kossuth 1852. július havában hagyta el Amerikát, visszatért Londonba.
*
Most már nyolc esztendőn át London lett Kossuthnak állandó lakóhelye. A Londonban élő külföldi forradalmárok közül legbensőbb volt viszonya Mazzinivel, ki ezek között kétségkívül legkiválóbb volt. Az Angliában élő menekültek közt csak Kossuth és Mazzini képviselt bizonyos politikai hatalmat. A lengyelek főhadiszállása Párizsban volt. A németek közt nem volt egyetértés, Blind Károly köztük a legkiválóbb.
A francia menekültekkel Kossuth nemigen rokonszenvezett. Ezeknek a feje Ledru-Rollin volt, a februári forradalom egyik megindítója. Kossuth és Ledru-Rollin közt mindjárt kezdetben még etikett-kérdés is merült fel: hogy kettejük közül melyik tegye meg az első látogatást. Végre úgy oldották meg, hogy Mazzininél találkoztak.
A Londonban élő forradalmárokat Napóleon 1851. december 2-i sikerült államcsínyje s rá egy évre császárrá proklamáltatása, illetőleg választatása s egész Európa által való elismertetése sem ábrándította ki vérmes reményeikből. Pedig e tényekből is láthatták volna, hogy a forradalmak sorozata egy időre lezáródott.
Kossuth a Napóleon ellen szőtt konspirációkban részt nem vett, de Mazzininek feltétlenül elhitte, hogy Olaszországban 1853 tavaszán nagy forradalom fog kitörni. Ezt annyira biztosra vette, hogy február hó elején Pulszkyt elküldte Amerikába, hogy gondoskodjék az ott szervezésben levő forradalmi segédcsapat elindításáról. E csapat Kossuth parancsa szerint Olasz-, Magyar- vagy Törökországban lett volna partraszállítandó, hogy a Kossuth parancsnoksága alatti sereghez csatlakozzék. De Pulszky még a tengeren útban volt Amerika felé, mikor a forradalmi reménykedések ismét dugába dőltek. A Milánóban kitört zavargásokat 1853. február 6-án rövidesen elnyomták.
Ugyanez év július havában kiütött az orosz-török háború. Ez ismét reményeket keltett az emigrációban. Kossuth és a magyar menekültek már készültek Törökországba. De az orosz-török háborúhoz csatolt remények is szétfoszlottak, mikor Ausztria nem, mint várták, Oroszországhoz csatlakozott, hanem a szövetkezett nyugati hatalmak pártjára állott. A magyarok közül mégis többen a Keletre mentek: Éber Nándor mint a Times levelezője, Lórodi mint a török táborkar tolmácsa, Gelics egy angol idegenlégióban, melybe sok magyar állt be. Nevezetes kalandon ment keresztül Türr, midőn az angol élelmezési bizottság szolgálatában Bukarestbe jutott, nem tudva, hogy oda már az osztrákok bevonultak. Az osztrákok elfogták, Erdélybe vitték, ott haditörvényszék elé állították s halálra ítélték. Kedvük lett volna ismét egy kicsit akasztani. De az angol kormány erélyes fellépésére kiadták Triesztben az angol konzulnak.
Hogyan élt Kossuth Londonban, hol 1853-tól 1860-ig állandóan lakott? Erre a kérdésre a legjobb információt találjuk Pulszky Ferenc emlékirataiban, ki ez egész idő alatt Londonban lakott s Kossuthtal állandóan érintkezett. Kossuth egészen visszavonulva élt s néhány személyes barátján kívül az angol társasággal alig érintkezett, meghívásokat nem fogadott el. Mint Pulszky magát találóan kifejezi, soha nem lépett le egészen arról a talapzatról, melyre őt lángesze és a körülmények helyezték. Valószínűnek vehetjük, hogy ez a tartózkodás az előkelő angol társadalommal szemben kölcsönös volt. A hivatalos világ nem érintkezett Kossuthtal.
El lehet mondani, hogy Kossuth az angol társadalommal, néhány bizalmas tisztelőjét leszámítva, csak a hírlapok hasábjain és a felolvasó teremben érintkezett. Ennek részben talán anyagi okai is lehettek, mert tudvalevőleg Kossuth nem rendelkezett vagyonnal és szellemi munkájával tartotta fenn családját az idegenben.
Először a sajtóban tett kísérletet. A "Sunday Times" szerkesztője felkérte, hogy írjon lapjába minden vasárnapra egy vezércikket. Cikkei tetszettek, de különös feltűnést nem keltettek. Az a személyes varázs, mely szónoklatainak roppant sikerében megnyilatkozott, nem ment át az írott cikkekre. A Sunday Times-zal való összeköttetés nemsokára megszűnt. Ekkor az "Atlas" című hetilappal lépett összeköttetésbe. Abban állapodtak meg a laptulajdonossal, hogy a közönséggel tudatták, hogy Kossuth nézeteit ezentúl kizárólag az "Atlas"-ban fogja közzétenni, ellenben minden új előfizetés, mely e nyilatkozat után a lapnak beküldetik, kizárólag Kossuth számlájára írassék. De ez sem mutatkozott oly jövedelmezőnek, mint várták. Az angolokat elragadta Kossuth személyisége, de cikkeinek nem tulajdonítottak valami nagy jelentőséget, mivel nem is voltak elég aktuálisak. Napóleon államcsínye után Kossuth az angolok szemében csak a múltat képviselte, nem a jelent és a jövőt. Az Atlas-szal tehát szinte nem tartott soká az összeköttetés.
Ekkor történt, hogy egy kisebb angol város meghívta Kossuthot felolvasás tartására. Csaknem minden angol városban van egy irodalmi kör összeköttetésben nyilvános könyvtárral, mely kör híres emberekkel felolvasásokat rendez. A "lecturer"-ség Angliában elismert keresetforrás.
Kossuth angol barátainak tanácsára elfogadta az említett első felszólítást egy felolvasásra, hogy köztudomásra jusson, hogy ő nem idegenkedik e keresetforrástól. Csakhamar meghívták Edingburghba és Glasgowba, mert a skótok, kiknél még él némi hagyománya az egykori önálló államiságnak, már ez okból is rokonszenveztek Magyarországgal és Kossuthtal. Kossuth felolvasásai tulajdonképp szónoklatok voltak, melyek még mindig mesés hatást gyakoroltak a hallgatóságra.
Pulszky Ferencnek e kommentár nélkül közlött, de így is sokat mondó adatai képet adnak arról, hogyan teltek Kossuth évei Angliában. Tökéletlen volna e kép, ha elhallgatnánk, hogy időről-időre levelek érkeztek Magyarországból, melyekben buzgó hazafiak elmondották, hogy Magyarországon a felkelés szervezése már megindult és kérték Kossuthot, hogy küldjön pénzt, mert hát pénz nélkül nem haladhat előre a szervezkedés.
Nem ébredt-e a volt diktátorban néha gyanú efféle pénzkérésekkel szemben? Kiérezte-e az irányában támasztott igények és az ő akkori helyzete közt fennforgó, valóban kiáltó ellentétből a sorsnak keserű humorát? Úgy látszik, Kossuth gyanútlanul hitt a hazából jövő tudósítások és kérelmek jóhiszeműségében. Azt hitte, mindenki úgy gondolkozik és érez, mint ő maga.
Midőn e kérdéseken elgondolkodom, megelevenedik előttem Magyarország volt pénzügyminiszterének, utóbb diktátorának nemes alakja. Látom őt, amint a felolvasó asztal mögött áll, hogy utolérhetetlen ékesszólásával a hideg angolok közt barátokat szerezzen hazája ügyének, s ugyanakkor kiküzdje szellemi munkájával családja számára a lét anyagi eszközeit. Magam előtt látok egy puritán férfiút, kinek sorsa a Themisztoklészére emlékeztet, a szalamiszi győzőre, a száműzetésben szegényen, országról-országra bujdoklóra. És meghajtom zászlómat ama letűnt nemzedék legnagyobb idealistája előtt.
(További közlemények következnek.)