Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Laczkó Géza: Szentgyörgyi István és a magyar színjátszás
A kolozsvári Borjúmál lejtőjén hajnalodik; egy napbarnított arcú, magyar bajszú, hajlott sasorrú, úrforma ember leteszi a kapát s leül a szőlőtőkék közé a földre: kifáradt, van egy órája, hogy kedves tőkéi tövét kapálja. Övé itt a föld, övé a gyümölcse; sokat küzdött, míg megszerezte ezt a szőlőt itt, a Borjúmálon s azt a kis házat ott lenn a nagy utcán a mögötte elterülő kis kerttel. A jó ég tudja, hogy hivatása gyakorlása közben támadt-e szeretete a föld iránt, vagy a vérében rejtőző földhöz-ragaszkodás tette-e oly kiválóvá hivatása gyakorlásában.
Mikor 1871. április 11-én először mutatkozott be a kolozsvári közönségnek a "Csizmadia mint kísértet"-ben, tíz esztendős küzdelmes színészpálya állt a háta mögött s a nagy bizonytalan jövő előtte. Ez a bizonytalanság bizonyossággá vált: Szentgyörgyi István a magyar színészet eléggé meg nem becsülhető értéke. S ha ezt írom, nem madrigált írok s nem hízelegni akarok az epés humorú öreg úrnak, de mért is tenném? Szeretem Pista bácsit magáért is, de azért a kivesző világért is, amit képvisel.
Úgy tíz esztendeje jöttek Pestről fiatal, nyegle színészóriások, akik a próbaszünetekben sokat és nagy hangon prédikáltak a modern színjátszás titkairól. Pista bácsi szívta a pipáját és hallgatott, s mikor a pepita nadrágos szónok távozott, kacsintott egyet, úgy pusztabírós módra s félreköpött. E megvetési aktusban volt annyi része a magyar embernek, mint a tehetsége olimpuszán ülő színésznek.
Az öregnek igaza volt, mert a pepita nadrágos sose fogja tudni Tiborcot megjátszani, de mégse volt teljesen igaza, mert a pepita nadrágos úgy játszotta tegnap Heyermans öreg zsidaját, hogy velőig hatott. Két világ áll itt egymással szemben; a régi magyar hanyatlik a múlt felé, az új pedig...