Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Laczkó Géza: A porosz levél (elbeszélés)
Biby néni fogatlan száját fülig húzva hallgatózott; tanácstalan mosolygással nézett hol a rozoga ajtóra, hol a kezében tartott tálcára, amin egy csésze kávé bőrödzött a várakozásban. Két kicsi zsemle szerényen pironkodott a pakfong kanál mellett. Biby néni végre is óvatosan megrúgta az ajtót. Semmi válasz. Ekkor a kis kémlelő ablakot próbálta benyomni újjal. Engedett.
A szoba teljes világításban állt. Az asztalon egy piszkos ing, pár könyv, kifli-vég, csokoládé-papír hevert. A földön szétesett hassal fekvő, használt bőrönd mellett egy sáros fűzős-cipő állt őrt. Az ágyban Lacrouze tanár úr feküdt, elég illetlenül, egy szál úszónadrágban. Biby néni nem nézte az úszónadrágot, csak a kötelességét s ezért hangosan beszólt:
- Gaston úr!
Az ágyból egy barna, riadt arc meresztette még bedagadt szemét bizonytalanul a hang irányában.
- Tante Bibette! Maga az?
- Én és a kávé.
- Be vele!
Gaston kiráncigálta a párnák alól az ágylepedőt, beleburkolózott s ment ajtót nyitni.
- Jer, Volumnia, hozd a római kávét. Coriolanus éhes. Coriolanus togatus -, szólt sajátmagához, nagyokat lépve a fehér lepedőben.
Biby néni értelmetlenül mosolygott.
- Bonsoir, madame la Lune... la Lu-ne, trarilallá!
Biby néni tudta, hogy ez egy párizsi diáknóta, amit Gaston úr - saját bevallása szerint - sokszor ordított éjente a Pont des Arts-on hazafelé tartva. Lacrouze úr tudniillik párisban végzett, amiért nem kis megbecsülésben részesült Pédebidoult városkájában.
- Istenem, maga olyan jókedvű és fáradhatatlan, Gaston úr.
- Tante Bibette, fiatal vagyok -, de a kávé már hideg, már hideg, má-ár hideg.
- Bocsásson meg, Gaston úr, de sokáig álltam az ajtó előtt, nem mertem fölébreszteni. Olyan kedvesen horkolt. Gondoltam, fáradt a hosszú utazástól.
- Nem vagyok fáradt, Bibouly-Bibette. Én sohase vagyok fáradt. Különben is kitűnően aludtam tegnapelőtt Bázelben.
- Hogy mulatott, Gaston úr, Svájcban?
- Rosszul, Tante Biby; rosszul.
- No, no!
- Rossz a bor, rossz a szerelem...
- Ó, óh!
- Hallgassa csak, Tante Bibouly!
- Nem lehet, dolgom van -, szólt vissza piruló arccal a vén leány az ajtóból.
A tanár úr kajánul röhögött.
- Fél a szerelemtől. Mért fél tőle a jó öreg? Különben igaza van, félni lehet attól.
És egy bizonytalan berni nőre gondolt s megvakarta a fejét.
Fölkelt az asztaltól, a mosdóhoz ment, a szappan mellé tette fél zsemlyéjét, amibe mosakodás közben bele-beleharapott. Azután beletörülközött az asztalon heverő ingbe és a terpesz bőrönd mellé guggolt. Kihalászott belőle egy pár harisnyát, fölhúzta; elegáns kecsege-orrú cipőt illesztett óvatosan fölibe, tarka mellű ingbe bújt, lapos angol gallért gombolt rá, amibe habos kis pillangó-nyakkendőt kötött; előkereste a szekrény tetejéről cilinderét, a puha úszónadrággal fényesre simogatta; fekete ruhát öltött s a tükör elé állt.
- Szép fickó vagy, Monsieur Gaston Lacrouze!
Kesztyűt húzott, pálcát vett a kezébe és kilépett a szobából. A kis deszka-folyosón önérzettel dobogtatta lépéseit és kipróbálta, hogy melyik lábán csikorog szebben a cipő: arra erélyesebben hágott. A falépcső fénylett a viasztól s mintha örömmel recsegett volna a hazatért Tanár Úr léptei alatt. Az udvaron Snow kutya bolhászkodott s egy sánta kakas bicegett a szemétdomb felé, ami mögött a konyhakert veteményei közül Biby néni sovány hátulja emelkedett ki.
Gaston megállt a kapuban, a fehér úton senki. Megindult a város központja felé a mellig érő zömök kőfalak szegélyezte úton. A falak mögött, szőlő-telepek zöldje alól színes fürtök lógtak le a porba.
A kis, görbe fűszeresnél kis, görcsös szivarokat vásárolt és röviden jelezte a svájci hegyek természeti szépségeit.
Száz lépéssel odább Bazoche úr kocsmája szerénykedett négy darab poros platán mögött.
- Jó napot, Bazoche úr!
- Isten hozta, Gaston úr! Szép utazást tett, Gaston úr!
- Szépet, uram! - szólt Gaston egy görcsös szivarra gyújtva, amiről a svájci hegyek természeti szépségei jutottak eszébe. - Ezt már elmondtam ma egyszer!
Azzal szó nélkül odébb állt.
Találkozott még Larive asszonnyal, Goudardeau úrral s Mimizan kollégájával.
- Ó, kedves kolléga, már visszajött?
- Kedves kolléga, örülök.
- Azt hittem, egész szünetjét utazásban tölti!
- És ön? Hogy van?
- Hja, hja!
- Tudom, kedves Mimizan úr, az index, ugyebár?
- Igen, az Études des langues scandinaves indexe sok munkát ad.
Most vagyok az L. betűnél, csak erre az egy betűre kétezer-ötszázötven cédulám van. Persze, van köztük sok olyan, ami csak a címszót adja s egyszerűen utal egy más címszóra. De, Istenem, azért csak kell egy cédula, nemde?
- Isten önnel, kedves kolléga.
- Áh, ön siet?
Gaston misztikusan mosolygott:
- Mit tegyek?
- Nem leszek indiszkrét, a viszontlátásra. Apropos! Lejön este Sellierhez egy pohárkára?
- Igyekezni fogok. Isten vele.
Az iskola előtt megállt Gaston, zsebkendőjével letörülte cipőiről a port s belépett a hűs bolthajtásos kapualjba.
Cacolet néni, a portás felesége, látva, hogy Gaston a verandának tart, utána szólt:
- Nem arra, jó uram, a kertbe tessék.
Gaston tehát a kertnek fordult. A szőlő-lugas padján aludt az igazgató úr, örökös, gyűrött fekete nadrágjában, amit ócska nadrágtartó feszített meg domborodó hasán. Öltözete másik darabja, az egy szál ing, ki volt gombolva s kövér, majdnem nőies terjedelmű mellet mutatott a fekete sörték között. Gaston tiszteletteljes undort érzett. A földön egy könyv hevert: Paul Gaultier, La vraie éducation.
Pár percnyi tanakodás után Gaston egy távolibb fa mögé vonult figyelni és várni.
A Vraie éducation címlapjára egy fecske-szemét hullott. Egy félig megevett körtén veréb csipegetett piciket, kényeseket. Az igazgató úr horkolt. A vakító kék égen két nagy madár úszott. A lugas asztalára egy nagy szürke macska ugrott. Larive igazgató úr felriadt és haragosan nézte a macskát; szemét le nem véve róla hajolt lassan az asztal alá a könyvért; kiáltott, a macska elugrott s a könyv több darabban hullott vissza a lugas faláról.
De ekkor már kemény csikorgással érkezett Gaston a nagy középső úton. Az igazgató úr leakasztotta a szögről a kabátját, fölvette s az inget begombolta:
- Isten hozta, kolléga úr!
(Ez az igazgató úr specialitása: kollégáinak nevezi az alája rendelt tanárokat.)
A fiatal tanár tiszteletteljesen hajolt meg s szeme gondolkozva állt meg a szertehullt könyvlapokon.
- Látja. kolléga úr, mit csinált ez a haszontalan macska. Egy pillanat műve volt. Letettem a könyvet egy percre, elgondolkozván egy mondatán s azalatt ezt mívelte Minette. De hagyja, kedves kolléga, hagyja.
Lacrouze nem hagyta, összeszedte.
- Tegnap érkeztem meg, igazgató úr s első látogatásom Önnek szól.
- Lekötelez, kolléga -, ásította Larive. És szája barlangjából mintha fagyasztó; alattomos, bűbájos szél suhant volna ki, a két beszélő elhallgatott.
A csönd alatt Lacrouze néma tisztelettel nézte Larive széttaposott, á la poulaine kunkorodó orrú cipőit, míg a cipő tulajdonosa azokon a sebtében összeszedhető írásos munkákon gondolkozott, amiket fiatal tanára nyakába sózhat.
- Remélem, jól szórakozott, kolléga úr.
- Jól szórakoztam, igazgató úr -, felelt révetegen a másik.
- Én látom, hogy kissé unatkozott.
- Egy kissé, igazgató úr.
- Na látja! Ugye? Kitaláltam. Olyan ember, mint ön, nem is élhet meg munka nélkül.
Lacrouze szerény mosolyára az igazgató nevetve folytatja:
- Na, nem baj, lesz itt munka elég, felterjesztések, levelek satöbbi s ami jön, majd meglátjuk.
- Igazgató úr tudja, hogy mindig a legkészségesebb örömmel állok rendelkezésére. Ez a kitüntetés...
- Ugyan, ugyan kolléga úr! Ezt ön megérdemli. Miért ne munkálkodhatna együtt egy öreg igazgató egy fiatal tanárjával? És én önt szeretem, atyaian. Talán bemennénk az irodába!? Sógorom, a maire, mondja is néha, miért szeretem úgy azt a kis szeleburdit. Bocsánat, de így nevezte kollégát. Nem tudom, miért mondta ezt... Ő talán jobban szeretné, ha Mimizan, a cédulás... de erről szó sincs. Jöjjön, kolléga.
Lacrouze érezte, hogy igen kiizzadt a hóna alatt; ez nála mindig nagy belső felindulást jelentett. Újjászületve, megfiatalodva sietett igazgatója nyomán az irodába.
Az igazgató irodájában két íróasztal állt: egyik az ablaknál, tele iratokkal, könyvekkel, gyönyörű tintatartóval koronázva; a másik hátrébb csámpáskodott üresen, posztója se volt, egy tintásüveg, amolyan bolti, s egy fekete vékony tollszár volt dísze s felszerelése.
A közös munkálkodás úgy történt, hogy a "kolléga úr" félrevonult egy-egy irattal, mint kutya a konccal, elkészítette s visszahozta az igazgató úr asztalához, ahonnan újabbat vitt magával félre, míg patrónusa szivarozott, olvasott vagy átolvasta, amit alá akart írni. Így, a munka alatt a fényes asztal tárgyai átvonultak lassan a szerény asztalra: aktacsomók, ceruza, gumi, lénia, itatós, olló. Rendesen ebédig, az igazgató ebédjéig dolgoztak így együtt. Ma azonban a szokásos idő előtt át perccel egy széles, joviális mozdulat után így szólt az igazgató úr:
- Hagyja abba, édes kolléga úr és beszélgessünk.
- Óh, uram... Csak ez a felterjesztés...
S ezt örömtől fényes arccal, jókedvűen mondta a fiatal tanár, aki szívesen dolgozott igazgatója helyett, mert homályosan sejtette, hogy ama renaissance-homlokzatú ház uzsonnáinak dús volta egyenesen aránylott az igazgatói iroda elintézett aktáihoz.
- Hagyja! Mi az?
- Az a fiú, aki Angliában tanult eddig, a miniszterhez folyamodik.
- Hagyja! Hagyja csak -, bólintott az igazgató. - Ráér! Ezek a szülők olyan tudatlanok iskola-dolgokban. Hát nem voltak sohase fiatalok, vagy mi? Az a folyamodvány nincs is jól címezve! Némely szülő igazán olyan, mint az állat. Szül, és azzal vége. Azt se tudja, hogy hol van a közoktatásügyi minisztérium... No, hagyja.
Lacrouze engedelmesen letette a tollat, ami a piszkos asztalon végighengeregve minden fordulatnál egy pocát hagyott maga után: hasonló, de folyton kicsinyedő ovális formájúakat.
Az igazgató úr nézte, nézte a fiatalembert s egyszer csak felkiáltott:
- Mondom, mondom, láttam, hogy valami változás van önön, kolléga, de nem tudtam hamarjában kitalálni, mondom, mondom, megférfiasodott.
- Óh!
- De igen. Egészen megférfiasodott a nyáron. Egy meglett ember. Házasodhatik!
Az igazgató atyai felindulását és Gaston bambaságát mint krétarajzokat törölte el egy kopogás. A szobalány jött jelenteni, hogy az ebéd kész.
- No, ha az ebéd kész, nem tartóztatom tovább kedves kolléga urat. Viszontlátásra, holnap.
- Igen, igazgató úr, holnap. A viszontlátásra.
Lacrouze vette cilinderét és megelégedetten indult haza felé. Úgy érezte, hogy csodálatos, rejtett összefüggés tartja a világot s ő ez összefüggésben egy láncszem. Az igazgató úrra gondolt s aktáira, majd az igazgató úr sógorára s a sógor leányára. Óh, Hortense! Hortense, jó lenne veled aludni! Óh, Hortense, mért vagy a maire leánya?... Milyen éhes vagyok, pedig még nincs késő. Lisette csak most megy Goudardeau ebédjéért.
S nézte az előtte trappoló kis lány vékony görbe lábait, amint sietésükben barna csíkokként ugrándoztak a poros úton. Az üres piacon a gyógyszertár piros-fehér csíkos vászonfüggönye volt az egyetlen vidám pont. Sellier-nél csak a pincérek szunnyadtak egy sarokban; a kis kerek márvány-asztalkák engedelmesen húzódtak meg az árnyékban. A kis uccák házai zsalukkal zárkóztak el a melegtől s csendjükben Lacrouze zavartalanul élvezhette cipői csikorgását:
- Mégis csak a jobb lábamon csikorog jobban!
Bazoche ár már aludt, mert a felesége ült most a platánok alatt a padon s vastag harisnyákat kötött télire a fiának, aki katona valahol. A fűszeresbolt külső vasajtaja félig be volt hajtva, ez jelentette a déli órákat.
Az udvaron minden csendes volt, csak a trágyadomb felett vibrált a levegő. A sánta kakas egy alacsony ablak párkányán ült és Snow nem volt sehol.
A család, melynek a tanár úr kosztosa volt, már egybegyűlt az ebédlő ovális asztala körül. A főhelyen ült Jean, Biby néni bátyja, szembe vele, a falon, Franciaország távíróhálózatának térképe. Jobbra Gaston úr szokott ülni, balra Biby néni. Gaston mellett Louise mímeli az evést. Jean szövött árúkkal kereskedik nagyban; feje kopasz és arca vörös. Louise, a húga, az óriási helyiségben irodaszemélyzetül tartózkodik; reggeltől estig fűzőben van, hangja vékony, de azért kellemes; merev, mint egy középkori relief-szűz. Az asztalnál Biby néni szolgál föl.
A fekete kávé után Jean a hűs raktárhelyiségekbe vonul, Louise a málnabokrok közt Lamartine-t olvas, Gaston pedig aludni tér. Jól bevackol magának a bevetett ágy tetején és elalszik.
Csöndes szellő lengeti az ablak sárga vászonfüggönyét, az ágy alatt egér zörög s az alvó szája szögletén egy nagy légy szürcsöli a tiszta nyálat.
...A tó partján ül. Este van. Szembe vele borzong a tó lila háta. Minchen jön és megcsókolja. Aztán megöleli, magához húzza, egészen, a fejét babrálva simogatja. Karcsú dereka melléje feszül. Aztán szájával rátapad; mintha egész valója a csókba szívná föl magát, megkisebbedik a teste, olyan, mint egy tizennégy éves leány... édes. Aztán még kisebb lesz. Mint egy baba, egy illetlen, szerelmesen illetlen baba, úgy, olyan kicsinek fekszik a mellén... Folyton kisebbedik. Odaül az ajka szélére és pici szájjal mikroszkopikusat csókol... egy légy... pfüj, pfüha, fszt.
Gaston köpködve ébredt, a szeme vörös, az arca kiizzadt... Fölkelt, cigarettára gyújtott és mosakodni kezdett. Nyári, világos ruhát öltött és megindult; a sánta kakas a konyhában ugrált, Biby néni az ajtó előtt ült és Snow nem volt sehol.
- Minden a szokott rendben -, gondolta Gaston és odébb állt. A fűszeres sarokra nyitotta boltja vasajtaját, melynek egyik szárnyán csúcsos süvegű amerikai tette egy "Petroleum" föliratú hordó vállára a kezét atyai mozdulattal; a másik szárnyon fűszerszámok csendélete rikoltozta fakult színpompáját a tikkadt levegőbe. Gaston megállt hallgatózni:
- Áhá, a fűszeres most a kulimászos hordón ül és citerázik.
Bazoche platánjai alatt egy-két munkás ült és valami színes levet ivott. Bazochené barátságosan integetett.
- Bazoche úr most Sellier-nél van, mint minden délután és biliárdozik -, gondolta Gaston.
Ahogy elhagyta a korcsmát, Lacrouze bátran lehajtotta a fejét és gondolataiba merült. Tudta, hogy a maire házáig senkivel sem fog találkozni. Nem is találkozott.
Az ucca közepe tájáról ismerősen tűnt eléje a renaissance-homlokzatú ház. A szürke kövek láttára elérzékenyült: Ifjú délutánok, ifjú lángolások! Mennyit járt ő ide és mennyire szereti... az ördög vigyen el... könnyezem... Hortense... kívánatos kis béka... édes kis mellecském... finom kis lábacskám...
Gondolkozva gyújtott egy cigarettára.
- Akarja-e az apád, hogy megkérjelek? Nem adna-e kosarat? Hortense! pici Hortense! édes, meleg szájacskám... december huszonegyedikén leszek huszonnégy éves... Larive is mondta, hogy megférfiasodtam... édes kicsi hátacskám, hajlékony derekam...
Gaston rátette az ujját az uccai csöngő gombjára. A felharsanó recsegő csengetéstől maga is felrezzent. A nagy kapuban fordult a kulcs. Lassan nyílt a rés a tömör szárnyak között... és előtte állt Hortense piros-piros arccal. Gaston körülnézett és látta, hogy lehet. Magához ölelte a kis lányt, csókolta és sugdosta:
- Édes picikém... édes picikém.
Hortense csak nézett, nézett a fiúra s nagy szeme szögletében egy könnycsepp gyöngye fénylett. Aztán kibontakozott Gaston öleléséből:
- Be kell most menni.
- Csak még egy csókot.
A csókba beleszédült. megtántorodott az összeölelkezett pár.
- Hogy megtelt ez a lány, nagylányos lett, ez a puha mell... - gondolta Gaston.
- Vajon kinek a csókja izét hozta el az ajkán? - gondolta Hortense, mialatt a szalonnak tartottak. El is pirult rögtőn. Hát ő? Ő lány. És jobb? S a Goudardeau-fiú?... Ő állt s a Goudardeau térdre esett és úgy ölelte és csókolta s a Goudardeau-fiú úgy tett, mintha nem lenne észnél és csókolt, csókolt:...
- Gaston! - kiáltott föl Hortense a lépcsőn és... a Goudardeau gyújtotta tűznél Lacrouze melegedett. A szalon ajtajánál társalgási könnyű hangra váltva a szerelmes remegéseket, hangosan kezdtek beszélni.
- Ugyan, Lacrouze úr, sose zavar... a mamát se zavarja... tessék.
- Óh, kisasszony... tessék csak... csak ön után.
A szalonba igazán úgy vonultak be, mint egy idegen királyné és a köztársaság elnöke; de a szoba üres volt.
- Sok hűhó semmiért! - nevetett Hortense.
- Mi az, Hortense? Te vagy? - szólalt meg a szomszéd szobában egy hang, melynek unott méltóságú rikácsolásáról az idegen is kitalálta volna, hogy a maire felesége szólt.
- Igen, mama és még valaki.
A szomszéd szobában rakosgatás, mozgás és hümmögés. A tőle telhetően elősiető tisztes nő kíváncsian emelte föl fejét.
- Lacrouze? Csakugyan? Isten hozta, tanár úr! Jöjjön, jöjjön.
(- Most jön a kézcsók a nyirkos háj-kacsókra -, gondolta Gaston.)
- Ejnye! - egy idegen férfi feleségem kezét csókolja? - zúgott végig egy öblös hang a szoba másik oldaláról.
- A papa! - viháncolta Hortense.
- Ó uram! - restelkedett Gaston.
- Szervusz, fiú!
(- Most jön a karom tőből való ráncigálása -, gondolta Gaston.)
A hatalmas kézszorítás után helyet foglaltak.
- Hortense, cigarettát a tanár úrnak!
(- Most jön az egyiptomi -, gondolta Gaston.)
- Szép utazást tett, tanár úr.
- Szépet, asszonyom.
- Monsieur Loully beszélt nekem a minap ugyanarról a tájékról.
- A polgármester úr járt arra? - kérdezte a fiatalember.
- Igen! Az annak az évnek a közepén történt, amelynek végén elvettem feleségül Madame Loully-t. Szép idők!... Madame Loully éppen olyan volt akkor, mint most Hortense...
(- Éppen olyan? - kérdezte magában a lány és a Goudardeau-fiú csókjára gondolt.)
- És én... én olyan csinos, intelligens és erős fiatalember voltam, mint ön, tanár úr.
- Mama, mama -, szólt pirulva Hortense -, én azt hiszem, nekem dolgom is van. Bocsánat, tanár úr -, pukedlizett Gaston felé, de az ajtóból visszanevetett rá a szemévet.
- Szégyenli magát -, magyarázta a mama.
- Hát sokat tanult a tanár úr?
- Igen. polgármester úr, tanultam is.
- Is?
- Egy kicsit mulattam is.
- Helyes, amíg az ember fiatal, legyen fiatal.
Ekkor hirtelen beállt a Csönd, az egymásnak mondani mit sem tudó emberek félős ellensége és leült Madame Loully mellé, átvette arca merevségét s tokát eresztett, mint ő. A révedező Gaston előtt a két alak lassan-lassan egymásba olvadt. A polgármester úr a bajuszát sodorgatta sokáig, míg egy mentő gondolata támadt:
- Talán még egy cigarettát, tanár úr!
- Köszönöm.
De amint rá akart gyújtani, megjelent az ebédlő ajtajában Hortense:
- Tanár úr, kérem, ne gyújtson rá. Az uzsonna vár. Tessék.
Uzsonna után lesétáltak a kertbe. Madame Loully Monsieur Loully karján rótta az utakat s a két fiatal előre sietett.
- Gaston, szeretsz?
- Szeretlek.
- Na, azért.
- Féltesz?
- Már nem. De egész idő alatt féltettelek.
- Hortense! Mit gondolsz?
- Azt, hogy nagy huncut vagy. Hány svájci leány fejét forgattad el?
- Ugyan! Egyét se.
- Nono!
- Ne szekírozz.
- De szekírozlak, mert apáék nem tágítnak a nyomunkból. Egy csókot akarok, ég a szám utána.
- Édes... édes -, nézett rá Gaston gyöngéden és ölelte, csókolta a tekintetével.
- Gaston, nem haragszol meg?
- No? Mi az?
- Ne maradj ma sokáig. Papa fürdeni akar s olyankor korán szeret lefeküdni. S ha későre marad a fürdő, dühös és gorombáskodik.
- Jó, jó. Megyek mindjárt.
- Menj, menj! - szólt Hortense és szemében csók-ígéret csillogott.
- Hogyan, tanár úr, már megy?
- Igen, polgármester úr, már megyek. Dolgom van.
- De kár -, vélte a mama.
- Na, ha dolga van, akkor nem szabad tartóztatni, a viszontlátásra... Anna! Anna! - kiabált Loully.
- Fölösleges, papa, ne fáradj. Anna a mosókonyhában van. A kapukulcs meg nálam van.
- Hát akkor kísérd ki a tanár urat!
- Szívesen, papa.
- A viszontlátásra, Gaston úr, minél hamarabb! - szólt a mama kezét csókra nyújtva.
- Jó napot, polgármester úr, kezét csókolom, asszonyom.
A távozó fiatalokat elégedett mosollyal nézte a polgármester és a felesége.
- Szép pár lennének!
- Mért lennének? - kérdezte szemrehányó hangon az asszony. - Szép pár! Azok!
A sötét kapuszögletben összeölelkezett A két fiatal. A mélységes csóktól Gaston egészen megzavarodott; egy lázas mozdulattal a lány mellére hajtotta a fejét és csókolta a puha nyári szöveten átsugárzó fiatal testet. Aztán lehajolt, a lányt derekánál fogva ölelte magához,... térdre zökkent és átkarolta a lány finom lábait. A heves mozdulattól keze a félig hosszú könnyű szoknya alá került s egy percre ott, ahol a harisnya végződik, puha, födetlen, meleg húst ért az ujja. Ujjongva kelt fel és a tiszta, szavakban szemérmes, mozdulatokban merész és vad szerelem nagy gyöngédségével mélyen Hortense szemébe nézett:
- Édes... édes... kis feleségem.
Hortense megszédült a szótói. Gaston, az uccára érve megállt és fölsóhajtott, egy pillanatig szomorúan nézett a földre, aztán kivilágosodott arcát felvágva, hangosan szólt:
- Holnap megkérem a kezét. - S pálcájával a köveket ütögetve, fütyörészve hazafelé tartott.
Annak az egy ujjnak az érintése elsöpört Hortense lelkéből minden Goudardeau-t:
- A Gaston felesége leszek! Csak a Gastoné!
S a vére mind oda futott, arra az egy pontra s a lüktető hullámok sietve vitték szét a hírt: a Gaston ujja ért oda. A mi Gastonunké...
A mi Gastonunk félálomban tartott hazafelé. Bazoche urat biztosította, hogy nála derekabb kocsmáros még nem született; a fűszeresnél "saját termésű" körtét vásárolt, amivel nagyon meghatotta a kereskedőt.
Az udvaron Tante Biby hajtotta aludni a sánta kakast és Snow sárosan szaladt elébe.
- Éhes vagyok, Bibouly-Bibette. No, Snow, hol jártál?
A kutya alázatosan csóválta a farkát. Gaston lehajolt hozzá s a rémült kutya fülébe súgta:
- Nem baj, öreg, én is nő után jártam. Szervusz. - Jó estét, Louise kisasszony! Mit olvas? Lamartine-t? Ó, az szép költő.
"Pâle lampe du sanctuaire,
Pourquoi dans l'ombre du saint lieu,
Inaperçue et solitaire,
Te consumes-tu devant Dieu?"
Louiset meghatotta a figyelem:
- Nem is tudtam, hogy a tanár úr Lamartine-t is olvas. Szereti?
- Szeretek én mindenkit, Louise kisasszony.
- De Lamartine-t szeretni nem kis dolog. Lamartine-om lelke olyan finom és fehér, hogy csak éppen olyan finom és fehér lélekkel lehet feléje közeledni. Lamartine-t szeretni szellemi kiválóság.
Asztalnál a legjobb hangulat uralkodott.
- Kedves Jean, hogy megy az üzlet? - kérdezte Gaston.
Jeant is meghatotta a szokatlan figyelem:
- Gaston úr, az idén kevés úszónadrágot vettek!
- Hogyan?! Keveset azokból a csinos vörös-fehér csíkos gatyácskákból?
- Igen, sajnos.
- Tudja, Gaston úr, az erdőszéli tavacska miatt a gróf már régóta pörli a községet. Eddig szabadjára volt hagyva, s ott fürdött Pédebidoult ifjúsága egész nyáron át, természetesen az én nadrágjaimban. De a pör az idén eldőlt. Kisült, hogy a grófnak van igaza, s a gróf elzárta a tavat, halat telepít bele, hogy az is jövedelmezzen.
- Igazán kár! Nagy kár.
Mindnyájan vidáman keltek fel az asztaltól. Biby néni aludni vonult. Louise a kertbe ment sétálni és Jean egy kis bor mellett újságot készül olvasni az ebédlőben.
- Jó sétát, Louise kisasszony. Jó éjt, Bibouly-Bibette. Jó mulatást. Jean úr! Szervusz, Snow! Alászolgája! Trallalla rí, trarirarí, tirurirallallalla trarí!
A kapun kiérve lecsitította a hangját:
- Hohó! Bazoche sógorának a fia tanítványom, a IV. B-be jár, lassabban tanár úr!
A vacsora kissé megnyugtatta az idegeit, tartalmasabbá, kevésbé mozgékonnyá tette az örömét s így egész okos hangulatban ért Sellier-hez. Gaston közéje telepedett a hallgatagon dohányzó társaságnak, amelynek központján Dorgčres, a festő, forgatta csendesen a "London News" legutolsó számát, amelyet most adott át neki Hochard, a költő. Uzellois, a helybeli "Vignoble" szerkesztője már látta és Mimizant nem érdekelte Meredith halála, kastélya, kedves szamara és sírhelye. Gastont megindították ezek a képek és szerelmes vágyódása azt súgta neki: "Ha te is dolgoznál... a dicsőség... Hortense-ért..."
Dorgčres a normand tengerpartra gondolt s egy képére, amit ott festett; ki lesz-e állítva Párisban? Uzellois látta magát a Boulevard-on, szemben a Théátre des Nouveautés-val egy kávéházban, amint újságot olvas. Hochard most kopogtatott be Henri de Régnier ajtaján első kötetével, amit neki ajánlt. Ó Párizs! La capitale! S a kisvárosi szívek ambíciója szeretettel simogatta képzeletük városát. Mert nincs is szebb város az "elképzelt" Párizsnál! Ott van az élet, a művészét! Csak Mimizan gondolt az igazgató úrra.
Hochard meghúzta lelógó gall bajuszát, monokliját megigazította s finom kezének hosszú ujjait egymásba fonta: s tudta magáról, hogy most Henri de Régnier egy arcképéhez hasonlít.
Dorgčres fölemelte a fejét és halk hangon Verhaerenből szavalt:
"Les grand'rutes tracent des croix
A l'infini, "ŕ travers bois;
Les grand'routes tracent des croix lointaines
A l'infini, "ŕ travers plaines;
Les grand'routes tracent des croix
Dans l'air livide et froid,
Ou voyagent les vents déchevelés
A l'infini, par les aliées."
- Les grand'routes tracent des croix... "ŕ travers plaines... - ismételte Gaston.
És mindenki az elutazásra gondolt s erre a börtönszerű kisvárosra...
- Hé, garçon, egy whiskyt! Mi van ma velünk?
Uzellois finoman mosolygott, benne volt bátorság nyíltnak lenni:
- Elkívánkozunk innen, Hochard, nagyon elkívánkozunk innen, Hochard. Fene mód elkívánkozunk innen, Hochard.
A kis várost már rég fojtogatta az este, sötétjével ráfeküdt, elborította; mindeddig csak Sellier állott ellent. Most az is megadta magát. Sötét árnyak váltak ki a világosságból, összeverődtek, távolodtak, elhagyták a fénykört s beleolvadtak a sötétbe. A kávéház fénye egy lépéssel közelebb zökkent a sötéthez, aztán még eggyel, megint eggyel, ismét eggyel s már csak egy nagy ívlámpa égett, de az is bent s annak is a fényét csakhamar eltakarta a lármázva leszaladó vasfüggöny.
A piacon még egy ideig hallatszott a távolodó léptek visszhangos kopogása.