Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: A NAGYASSZONY
Szomory Dezső egy szépen megírt előszóban számol be azokról a hangulatokról, melyekből drámája szövődött, bolyongásokról, gyönyörű reménytelen párisi éjszakákról, nagy olasz kertekről, ahol kaméliák virultak a szélben, "Minden oly szép volt, mert minden oly fájdalmas volt s oly kedvesek és enyhék, akik velem éltek akkor: királyok, akik megemelik a kripták márványfedelét kísérteties kézmozdulattal és ellebbenő főhercegek, kicsi lényükben elhangzottan mint az ének ami véget ért. És a nők, oh istenem, a nők, akik mind éltek és mind szerettek, királyi kisasszonyok sóhajtozó selymekben s borzongva mint az aranylepkék a feltámasztott hervadás porában." Hogy szépek voltak, hogy minden mozdulatuktól milliók meg milliók sorsa függött, hogy elmúltak s hogy alakjaikkal most a költő képzelete szabadon játszhat: ez a titka létezésüknek. Közöttük jár: királyi titkokat les el emberi gyöngeségekről, fenségesen plasztikus poseokat, gyengéd szerelmi vallomásokat, csókos megborzongásokat. A Meytens képek, a Zoffani képek bájos asszonyai szép mozdulattal lépnek ki rámáikból, kezén fogják az írót s feltárják neki a szívüket. És a férfiak, kikre dicsőséges hadjáratok és szerelmes tekintetek glóriája fűződik, mily öröm velük időzni. Ennek a "zengő tumultusnak" muzsikája az író lelkén szűrődik keresztül. Nem megszerkesztésében van a darab ereje, nem is abban, ahogy szereplő személyeit alakította, hanem a hangulataiban, melyeknek finom fátyla mögött el-elhomályosul a drámai valóság, hogy helyet adjon egy értékes képzelet művészi játékának.