Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje
A hajóállomás előtt várnak az öreg úr, a jó Háni mindenféle cók-mókkal felpakolva. Nagy utazásra készülünk, Leányfalvára megyünk. Gyulai ötven év óta nem hagyta el az országot, sose látott tengert, soha alpesi tájat. Évtizedek óta tán csak Miskolcon járt.
Jegyzeteim mindenféle anekdotát, történetet őriznek meg - a beszélgetés összefüggése, azaz pardon! kapcsolatára - nem emlékszem.
- Látszik, - mondta a virgonc kis Mommsen, magyar kollégáit látva, - hogy ázsiai faj. Lusták, nehézkesek.
- Az egyiket, Érdi urat, valamikor Luczenbachernek hívták, Mátrait, a másikat, pedig Rothkepfnak - feleli Eötvös.
- Nem értem, - jegyzi meg erre Mommsen, - hogy német ember miképp alázhatja meg magát annyira, hogy a nevét magyarosítja meg.
- Der Klügere gibt nach - felelte Eötvös.
mikor Deák fölér, a király nagy gondban jár föl s alá és szidja az osztrák hadsereget,
- Számíthatok-e föltétlenül Magyarországra, ha most megadom nekik az alkotmányt?
Deák érezte, hogy nem tehet egy nemzet nevében kötelező ígéretet.
- Az osztráknak sose volt oka panaszra, megkapott mindig mindent s íme látja Felség, mily kevéssé lehet rá számítani. Hogy ígérhessek valamit a magyarok nevében?
Ebéd után odajön hozzám Deák és kérdi: Mi az Uram, amit Ön érez és amit tisztességes társaságban ki se lehet mondani.
- Az Ön kedvenc költőjének, Vörösmartynak verséből idézek. - feleltem neki.
Wesselényit egyszer meglátogatták Deák és Vörösmarty. Wesselényi nem volt otthon, mire az urak megmondták a cselédnek, hogy jelentse be az úrnak, hogy Deák és Vörösmarty jártak itt.
A cseléd be is jelenti, hogy itt jártak Deák úr és Zöld Marci úr.
Szegény Deák szerette ezt elmesélni. Elfeledte, ha már elmondott valamit s gyakorta adta elő ugyanazt.
- Felséges Uram! Egyszerű ember vagyok, nem illet a dísz, melynek leginkább az ad becset, hogy az a kéz nyújtja, mely visszaadta a magyar alkotmányt.
A király, aki meg volt lepve s ki megszokta a rendes sablont, csak annyit mondott: Beteg, kedves Gyulai?
- Nincs itthon az uram, - szólt a drámaíró neje, mikor Gyulai becsönget.
- Ugyan hol jár ilyenkor?
- Hivatalban van.
- Minek megy oda, hisz nincs ott már dolga?
- Úgy megszokta, hogy színdarabjait a hivatalban írja, hogy odamegy minden reggel.
- No látja asszonyom, - pattant föl erre Gyulai - az ura egész életén át keresett igazi, vígjátéki figurát - nem talált. Mondja meg neki, hogy írja meg önmagát.
- Ha úgy beszél velem mint egy lord, hát írjon olyan verseket, mint lord Byron.
Szegény Pákhkal jártunk kinn az állatkertben. Nézzük a tevét, amint kérődzve lehever: No, mondja Pákh, most már tudom, hogy honnét jön a magyar tevékenység.
- Lehet, hogy még lesz nagyobb költőnk, mint te, - magyarabb költőnk nem lesz soha.
S a Kiss József vagyok-ra ez volt a felelet:
- Kis Pál vagyok én is, de nem dicsekszem vele.
Nem szerette Kis Józsefet sehogy se. Mindenféle körmönfont okoskodással kapaszkodott bele a Költözéskor versbe is. Hogy hajnal hasadáskor és rózsa nyíláskor nem ellentétek, - ez volt a rendes megjegyzése.
A Hét egyszer leközölte az öreg úrnak valami fiatalkori versét, melyet Gyulai kiadhatatlannak vélt. Gyulai erre beszüntette a Hét és a Szemle közötti cserepéldányviszonyt, Kiss Józsefhez levelet írván, aláírása elé kanyarítva azt, hogy "minden tisztelet nélkül".
Az igaz, hogy a humor kérdése a legnehezebb az esztétikában. - Két fő jegye van: sem vígság, - sem szomorúság, ott van a kettő közt. Ez az első. A vicc, az élc, a humornak mit sem használna.
Második jegye: a szubjektivitás belevegyülése az előadásba. Ezrét nincs humoros dráma. Mert a drámába az alanyiság nem vegyülhet bele. Vannak humoros alakok, de nincs humoros dráma.
Egyszer azt vitatták, hogy az új rekrutoknak magyar legyen a vezényszavuk. A régi vezényszó német volt s ez zavart okozott volna. Mészáros erre fölszólalt, hogy ő beleegyezik, ha kell a magyarba is - de ez csak zavart fog okozni és kófic lesz belőle. Azóta hívták szegényt Kófic Lázárnak.
- Lehetne még bizonyos egyezségekkel valamit megmenteni az ön számára is; mint Dénes testvére tette.
- Ejh, szégyellem, - azt felelte Eötvös.
- Hjah! Szégyellni, - mondta Wodianer, - persze sosem szabad semmit, ha boldogulni akar.
Nem is mentett meg magának szegény Eötvös semmit.
Hát micsoda szokás ez! A mi időnkben még az y-t is letagadták, mert megkülönböztetés volt és ellenkezett az egyenlőség eszméjével. S most a praedicatumot nem röstellik kiírni. Jókai írta ki egyszer, hogy ásvai Jókai, de úgy bosszantottuk vele, hogy elhagyta.
- Akár Petőfié, akár nem, rossz vers.
Szegény Jókai nagy előszóval, hűhóval kiadta, - míg utóbb kisült, hogy hamisítvány.
Egyszer szegény Szemere de haragudott, hogy nem akartam kiadni Vörösmarty állítólagos versét. Avval támadott, hogy nagyon szélsőbal. - Aztán kisült, hogy más írta. 48 után 59 elején sok elkeseredett verset írtak s az embert sokszor megejti, ha külsőség után indul.
Gyulai nem írta be a jegyzőkönyvbe.
- Nem írom be azt az ostobaságot, hogy mind megifjulva térünk haza ősszel stb.
Hynald emiatt nagyon megharagudott rám...
Tisza soká nem viszonozta a látogatást. Gyulai már aggódott, hogy Tisza nem adja vissza a látogatást. Tiszát éppen figyelmeztetni akarta, midőn a nagyúr így szólt:
- Ön hozta Görgeyt hozzám, most vigyen engem hozzá.
Tisza eszközölte Görgey rehabilitációját, - nem mert neki nyugdíjat adatni a rehabilitáció előtt.
Rejtett gondolatkapcsolódások úgy akarják, hogy amint az anekdotákat le-leírom, - majd a dunai hajó fedélzetén látom állni az öreg urat szürke kabátjában, szürke kalappal, melyet mélyen fejébe nyomott, majd meg leányfalvi kertjében a nagy villa előtt (mert volt egy kis villája is), a diófa árnyában ülve.
Mindent megmutatott, mindennel eldicsekedett ilyenkor gyulai Pál kezdve a baromfiaktól egész a fonográfig, melyet a leányfalviak örömére úgy játszatott, hogy összegyűlt rá a falu népe. A kis ösvényt is látom, mely a villák mentén föl, Gyulai szőlőjébe vezetett, - a három gazdasági alkalmazottra is emlékszem, kiket gazdájuk Mátyás király három restjének hívott. Gyulai sokat törődött és büszke volt kicsi gazdaságára, de hogy nem volt valami híres üzleti fegyelme, azt bizonyítja a következő eset: Egész nyáron büszkén emlegette, hogy mennyi körtéje lesz és számolgatta a gyümölcsöt a fán. Mikor a körteszedésre került a dolog, az egyik asszony leesett a fáról. Gyulai neki ajándékozta az egész termést.
Apróságok ezek, alig megemlítésre méltók s mégis el szeretem őket mondani. Egyet is, mást is, minden egyes leányfalvi kirándulásom történetét, külön-külön - hogy nyoma maradjon, mert jó volt. Az emberben valahogy meg van a vágy, hogy élte pár jó percének meg akarja őrizni emlékét és bőbeszédű lesz.
De most már csak lekísértetem magam Gyulaival a hajóhídra és válok tőle.
[